A kánikula nagyon veszélyes, a kiszáradás főleg a gyermekeket és az időseket veszélyezteti. Mikor szomjúságot érzünk, az már a közelgő exsiccosis jele lehet, és főleg az öregkorúaknál ezen érzet csökkent volta okozhat súlyos következményeket. Napi 3-4 liter folyadékot próbáljunk fogyasztani, lehetőleg úgy, hogy az izzadtsággal távozó elektrolitokat is pótoljuk izotóniás... mondaná egy orvos.

De nem ez az öreg úr, aki megnyerte az internetet ebben a rohadás melegben.

Azért körültekintően fogadjátok meg a tanácsait, a rövidezés nem túl egészséges, főleg nem ilyen melegben.
Vigyázzatok magatokra!
Dicsértessék!

(kép: Index.hu)

Az Auróra nevű liberális kocsma és kulturális központ vendéglátói engedélyét tegnap vonta be a nyolcadik kerületi önkormányzat, mert egy razzián tizenöt embernél is füvet találtak. A Prosti Srácok hírportál hamarabb számolt be a Soros alapítványoknak otthon adó hely bezáratásról, mint hogy az önkormányzati papírok elérték a tulajdonosokat, és a határozati borítékkal egyidőben a készenléti rendőrség is megérkezett a helyszínre. Ha néhány füvest akartak volna fogni, elég lett volna végigkorzózni a Blahán. Ezt a kocsmát politikai okokból zárták be. Nem értünk egyet a hely nézeteivel, de ez vállalhatatlan. A több, mint egy éve hallgató Humbák Hírügynökség a politikai kocsmabezárás hallatán úgy döntött, Humbákföldéről Budapestre utazik, és ismét megszólal. Beszámoló.

Megrökönyödve hallgattuk végig az Auróra sajtótájékoztatóját, amiben az egyik tulajdonos bejelentette, hogy a hely határozatlan időre bezár. Helyszíni tudósítónk, Gelesztás József könnyekben tört ki a hír a hallatán. „Persze, hogy egy büdös kommunista krimó ez bazmeg, de ilyen otthon is van!” – kesergett saját kamerája előtt a Humbák Hírügynökség munkatársa. „Be is mentem abba a  Soros segge lyukából kitüremkedő libsi lebujjba, és úgy leüvöltöttem őket, hogy a fejem a végére vörösebb lett, mint a volocsajevkai bíbor hajnal! De attól az még egy kocsma, bassza meg! NEM LEHET CSAK ÚGY BEZÁRATNI!” – kelt ki magából Gelesztás, majd bánatában a földre borult csikkeket kapirgálni a murvából.

Stábunk nem nyugodott bele a szűkszavú magyarázatba, így a kocsma bezáratásának valódi okai után eredtünk. Informátoraink egészen Deutsch Tamás, Fideszes európai parlamenti képviselőig vezettek minket, akit pár mondat erejére sikerült megszólaltatnunk telefonon:

Persze, hogy én zárattam be azt a füves lebujjt. Fasz ki volt már a köcsög, elszállós ambientzenéjükkel! Én magam nyitok majd ott helyet, ami sosem zár be! Ha megnyerjük a ’18-as választásokat is, 0-24-be’ fogjuk veretni a Coronita mixekre! Csak jöjjek haza Brüsszelből!

– nyilatkozta a politikus, miközben ujjaival hallhatóan a mixek ütemét játszotta a billentyűzeten. A kokainhasználatról is híres, népszerű szórakozóhely lemezlovasai megkeresésünkre egyelőre azt sem árulták el, mi lesz az új hely neve, azonban a himnuszát kérésünkre nyilvánosságra hozták:

Nemrégiben látott napvilágot Pásztory Dóri, paralimpikon nyílt levele Hosszú Katinkának, amire Hosszú (marketingcsapata) azóta sem válaszolt érdemben. Röviden vázolva, Katinka kiakadt, egyebek mellett azért, mert a FINA korlátozta, hogy az úszók hány számban indulhatnak a világversenyeken, és szerinte az új szabályokat egyenesen ellene vezették be. Pásztory Dóri erre nyílt levelet írt neki, miszerint a kép ennél hangyányit komplexebb, a jövőben jobb lenne nyílt levelek helyett nyílt, több oldali diskurzust a közbeszéd terébe engedni (amire szerinte Katinka egyre kevésbé hajlandó), és egyébként sem szerencsés, hogy egy komplett ország alkot véleményt egy nemzetközi sportszövetségről egyetlen elfogult, és az ügyben (anyagilag is) érintett sportoló álláspontja alapján.

Rengetegszer álltam ki Hosszú Katinka ügyei mellett. Mikor a klasszikus maffiavilág prominens alakjának számító Gyárfás Tamás ellen tört kopját, ugráltam örömömben, és én magam is olyan mély, de beforrt sebet téptem fel Gyárfás mellkasán egy nyílt levelemmel, mint a Fenyő gyilkosság. Ugyanebben a levélben kritizáltam Pintér Sándor belügyminisztert is. Ellentétben Katinkával, ezek az emberek engem bármikor fél nap alatt kicsinálnak kocsmástul, facebookostul, üzletestül, mindenestül. Kiálltam Katinka mellett amikor és amiben csak lehetett. De egy percig sem Hosszú Katinkáért. Az ügyekért és a szimbólumokért, amiket Hosszú Katinka ezekben a helyzetekben jelentett.

Bevallom, szerintem az ország semennyivel sem lesz jobb hely attól, hogy egy úszó valahol a világ másik végén megjavítja a saját csúcsát. Bevallom, ugyanez a véleményem az olimpiai érmekről is. Azt gondolom, hogy mindkét esetben mikor felállunk, és egy nemzet nevében ünnepeljük ezeket az eredményeket, olyan placebokra harapunk, amik rettentő károsak, és másra sem jók, minthogy a fröccsömmel kísérjük le őket. Senki ne értse félre, én nagyon tisztelem a profi sportolók eredményeit, és fontos, hogy örüljünk is nekik, mert amit tesznek, emberfeletti. De miért lesz az egyéni eredményük mindjárt a nemzet eredménye is? Miért tapsol egy elhízott, pultom előtt kígyózó nemzet Hosszú aranyának úgy, mintha szemernyi része is lenne a sikerében, és úgy, mintha a sikerétől bármivel is javulna a nemzet önértékelését valóban javító tömegsport állapota? Hogy egyértelmű legyen: tömegsport alatt természetesen nem azt a Katinka klubjába felvételt nyert pártucat gyereket értem, akiket gyerekkoruktól nevelnek a következő generáció Katinkáinak, hanem azokat, akiknek az állam és a nemzet profisport fétisű önkielégítése után nem marad lófasz sem, csak a heti öt, központi mintatanterv által nem annyira a test építésére, mint a lélek rombolására bevezetett alibi tesióra.

Mikor az új szabályzást tartalmazó linkre kattintottam, az első gondolatom az volt, hogy ez mintha nem is annyira személy szerint ellene szólna. A FINA egy nemzetközi szervezet, aminek az úszósportban, mint globális jelenségben kell gondolkodnia. Ha olyan szabályok vannak, amik lehetővé teszik, hogy valaki azért, mert sokkal jobb, mint a többiek, minden versenyszámban le is taroljon mindenkit, annak a globális következményei azzal járnak, hogy a többi országban visszaesik a sportág népszerűsége, ami hosszútávon megbosszulja magát a sportág egészén is sokkal inkább, mint az, ha valaki ezentúl csak négy számban aranyérmes kilenc helyett. Az a dolguk, hogy egyensúlyt tartsanak, és ezt anélkül, hogy ellehetetlenítsenek sportolókat, csak úgy tudják megtenni, hogy maximalizálják a versenyszámokat, amikben indulnak. Jut is, marad is: megmarad a világklasszis, kiugró úszótehetségek nimbusza, miközben más számokban a többi versenyzőnek is jut érem. Így minden országban követik a sportot töretlenül, és minden országban áldoznak rá pénzt a továbbiakban is. Más szavakkal: a sportág nem csak az egyéni világcsúcsai tekintetében, de egészének országonkénti népszerűségében is világszínvonalú marad. Ez a nemzetek felett átívelő szemlélet pedig a FINA-nak hivatalból többet kell, hogy jelentsen az egyéni sikernél, még akkor is, ha egyébként minden vezetőjének Hosszú Katinka plakát van az ágya fölött. Ezek voltak a legelső gondolataim.

Mikor e szavakat leírom, muszáj hozzátennem, hogy én ebben a témában korábban azért nem fejeztem ki a véleményemet, mert nem értek hozzá, nem tudok szakmai mélységet képviselni. Egy vagyok a sokszázezer valós háttér nélkül okoskodó facebook-huszárból, és kurvára fogalmam sincs, hogy az egyébként elsőre jónak hangzó gondolatmenetem a FINA-ról szakmai szempontból is valóban megállja-e a helyét. Mint ahogy annak a tizenkilencezer embernek sincs, akik lájkolták Hosszú posztját. Nem különben annak a több százezernek, akiknek a véleményét befolyásolta.

Éppen ezért olyan kibaszott fontos, amiről Pásztory Dóri írt. A diskurzus. Azért van rá szükség, hogy a hozzám hasonlóan dilettáns facebook-tömeg ne csípőből, inger-válasz reakcióként tüzeljen egy nemzetközi szervezetre, ami ha esetleg nem is jó, de lehet, hogy a döntései érthetőek. Ne szopjuk be újra a KRITIKA MINIMÁLIS IGÉNYE NÉLKÜL azt, hogy egyéni érdekek mentén nyitunk újabb nemzetközi frontvonalat a gonosz Nyugat ellen! Előtte legalább hallgassunk meg több elfogulatlan, szakmai álláspontot is!

Mélységesen tisztelem Pásztory Dórit, aki ezért kiállt. Tette ezt úgy a véleménypluralitás ügyéért, hogy olyasvalakivel kellett szembe mennie, akit a teljesítményéért valemennyien – beleértve őt is – tisztelünk, és tette ezt továbbá úgy, hogy publicistaként pontosan tisztában volt azzal, hogyan fog erre reagálni az a szellemtelen mélyrétegekből felbugyogó koszos csőcselék, amelyik a facebookon millió szájjal ráköpi, hogy „biztos csak irigy vagy”. Nem tudom mire lehetne irigy, mikor paralimpikonként ép élsportolók között is többször érmet szerzett. Azt sem értem, miért kell megint feltenni a pronyórokokó örök klasszisát: „ki az a Pásztory Dóri és mit pofázik?”. A kommenthez szükséges ujjmozdulatokkal akár utána is lehetne nézni, ki ő, és azt pofázza, amit leírt. Hihetetlen bátor dolog olyasvalakivel kapcsolatban nyilvánosan is kifejeznünk a kételyeinket, akit fanatikusabb imádat övez az egész országban, mint a miniszterelnököt a saját politikai táborában.

A huszonegyedik század világa annyi kérdést helyez a mindennapjainkba, hogy mindenről kell tudnunk értelmes diskurzust folytatni úgy, hogy nem az elvakult bálványkövetés szülte indulatok, hanem az érvek tematizálják a véleményünket. Efölött az egyetemes törvény fölött pedig nem állhat kormány, társadalmi idollok, egyház, Isten, és igen, Pásztory Dóri árnyékában ki kell jelenteni: még a világcsúcsot úszó Hosszú Katinka és a véleménye sem. Teljes mellszélességgel kell most odaállnunk Pásztory Dóri és a rá fekete ondót maszturbáló kommentsöpredék közé. Igaza van. És ha Katinka – akinek Dórival együtt várjuk az érdemi válaszát – belátja, mire ad mandátumot egy  olyan nemzet feltétlen szeretete, aki kiállt mellette is, mikor a véleménypluralitásért ő küzdött, ebben egyet fog érteni Dórival. Dicsértessék!

Tinilányokat kérdeztünk meg, hogyan szerezték a borsos árú Balaton Sound jegyüket. Ledöbbentünk.

"Én az interneten vásároltam, mert úgy sokkal kényelmesebb." (Renáta, 19)

"Egyik barátom megtudta, hogy dolgoznia kell a fesztivál ideje alatt, így tőle vettem meg olcsón a jegyet. Sajnálom, hogy melóznia kell, de így jó áron jutottam a jegyhez. (Kinga, 18)

"Engem a barátnőim leptek meg vele karácsonyra. Minden évben megyünk, nagyon szeretjük az elektronikus zenét." (Lilla, 20)

"Én leszoptam egy gazdag csávót a napijegyért"
Tessék, leírtam, amit olvasni akartál.
Te beteg fasz.
Jó, biztos valaki szopott már Sound jegyért, de szerintem szoptak már egy kiló kenyérért is, úgyhogy ez elég jó befektetésnek tűnik.
Dicsértessék!

Megesik ugye, hogy az ember iszik egy-két pertut egy fesztiválon. Mondjuk, az kicsit ritkább, hogy az alkohol kognitív képességekre gyakorolt hatásait élőben láthatjuk. Szekunder szégyenérzetre felkészülni!

De hát megesik, hogy a csiga is elesik. Mindenesetre legalább volt egy őszinte pillanat a csatorna utóbbi viselt dolgaiban.
Dicsértessék!

Nekem az égvilágon semmi bajom nincs a „buzi” szó használatával, mert úgy gondolom, hogy nem a szó alakja az, ami a szót magát bármilyenné teszi, hanem a konnotáció, a mögötte húzódó érzelmi töltet. Cikkemben ezúttal mégis többnyire a „meleg” szót fogom használni az azonos neműekhez vonzódókra. Nem azért, mert félek a bé betűs szó használatától, vagy mert szerintem a szavak alakján számon kért politikai korrektség képes elérni ennek a közlési attitűdnek a valós célját. Egyszerűen csak azért, mert jelen helyzetben ez a kifejezőbb szó.

Magyarországon a melegeket sokféle vélemény övezi: vannak, akik lőfegyverrel a Dunához vezényelnék őket, akik megelégednének a kasztrálásukkal, akik átnevelnék őket mintha a szexuális irányultság valami hóbort volna, akik azt mondják, csinálják a négy fal között, és olyanok, akik azt mondják, illesse meg őket az összes olyan jog, ami a heteroszexuálisokat is. Esküvő, házastársi szerződés, örökbefogadás és általános elfogadottság. Én az utóbbiakhoz tartozom.

Nagyon károsnak tartom azonban a világnézetet, miszerint aki nem ért velem egyet, aki homofób, azt kapásból kiírjuk az értelmiség és a humánum köréből. Nézzünk szembe a ténnyel: hiába létezik pszichológiai és biológiai szempontból alátámasztott, logikus érvelés, hogy miért természetes dolog, hiába van a logika megteremtőjén, Arisztotelészen átívelő történelmi hagyománya,  Magyarország ezeréves története során az elmúlt pár évtizedtől eltekintve az azonos neműekhez vonzódók kérdése nem létezett a köztudat észlelési küszöbe felett folyó fősodorban. Voltak korábban is közösségek, amik befogadták őket, de a szélesebb nyilvánosság előtt sosem képviselték az ügyüket. Éppen ezért bármennyire is alapvető emberi jogokról beszélünk, a közgondolkodás számára ezek a mai napig sem számítanak „alapnak”. Ha nem is tartom helyesnek, hogy a homofóbiát pusztán a tradíciókkal igazoljuk, a jelenség maga mindenképp érthető: hogyan is lehetne valami alap, amit nem tanultunk meg a szüleinktől és a nagyszüleinktől? Bármennyire hangzik ez hihetetlenül, kiváló embereket ismertem meg életemben, akik a homfóbiájuk ellenére is jólelkűek, és elsőrendű barátok.
Ne feledjük, a szüleink (pontosabban a gondozóink) az elsődleges mintaképek számunkra. Ha jót, ha rosszat kapunk tőlük, az nem csak gondolati síkon ég belénk, hanem a lelkünkbe nyomódik. Azzal a fajta implicit tanulással válik a személyiségünk integráns részévé, amivel a csecsemők és a gyerekek képesek csak tanulni.

Lehet-e hibáztatni valakit azért, mert azt a mintát követi, amit a szülei és a környezete kódoltak belé szociálisan?

Azt gondolom, hogy ha lehet is, nem érdemes. Legyen szó homofóbiáról, alkoholizmusról, egyéb függőségekről, agresszív viselkedési formákról vagy en bloc bármiről, a hibáztatás és a suttyónak bélyegzés egyiket sem fogja felszámolni. Nem találkoztam azonban még olyan jószívű, de homofób ismerősömmel, aki azután is az maradt, hogy bemutattam neki egy másik kiváló, homoszexuális ismerősömet, akiről csak később tudta meg, hogy az.

Békés, egymás megismerésére törekvő emberi hangnemre van szükség mindkét oldalról a táborokat csatasorba vezénylő homofóbia és homofób-fóbia helyett.
Az eredetileg melegellenes ismerőseim ilyen diskurzusokkal értik meg mindig, hogy a szexus bár alapvető vezérlőerő, azért még nem kizárólagos meghatározó tényezője annak, hogy valaki milyen ember. Ilyenkor értik meg azt is, hogy ha egy életet kell leélned úgy, hogy nem érhetsz az utcán ahhoz, akibe szerelmes vagy, az rettenetes frusztrációval jár. Ha mégis megteszed, és a válasz megvető undor vagy agresszió, annál inkább. Ezt pedig senki nem érdemli meg, csak mert az agyi neuronhálózata valahol az ontogenezis tájékán eltérően idegződött be a szexusát illetően.

 A Pride a köztudat szintjére emeli a vitát, és ezért van rá szükség!

Elismerem, a Pride felvonulása egy kritizálható jelenség. Évszázados lefojtás frusztrációja bukik elő benne, és ez gyakran jelentette azt az elmúlt két évtized során itthon is, hogy olyan szimbólumokat gyaláztak meg, amik számomra is szentek, mert az identitásom alapját képezik. A nyitott és kétoldali beszélgetések is csírájukban halnak ki, ha a kiindulópontjuk olyan provokáció, mint a Magyarországra rajzolt görbe fasz a papruhás buzi előterében. Ez felháborító.

Éppen ezért kell a Pride felvonulásán megváltoztatni bizonyos dolgokat, de nem egyenesen betiltani azt. Egy percig se gondoljuk, hogy a melegtársadalom teljes egészében és feltétel nélkül azonosulni tud a Pride kommunikációs eszközeivel. Ismerek konzervatív, magamutogatást kerülő leszbikusokat és homoszexuálisokat, akik a rendezvénynek csak a céljaival, az egyenlő jogok kivívásával azonosulnak, a közlési eszközökkel a legkevésbé sem. Ezért vesznek részt a felvonuláson polgári öltözékben. Bármilyen meglepő, ezek az emberek csak a szexusuk mássága tekintetében homogének, nem a világnézetükben.

Egyébként mintha ez a Pride szervezőinek is kezdene leesni, hiszen idén már nyoma sem volt a többezer normális vonuló között annak a szűk, de média által felkapott kisebbségnek, akik nemzeti szimbólumokat gyaláztak. Bár a korábbi Pride-ok alatt is elenyésző volt az ilyesmi, a média klikkekből és nézettségből él, ezért ez a pár exhibicionista fasz sokkal nagyobb médiafigyelmet kapott, mint a többi normális, jóval szolidabb vonuló. Ez azonban a magamutogatás vágya miatt beteges, nem pedig a homoszexualitás miatt. 
A 888.hu izzadságos próbálkozással mindössze ennyivel tudta idén borzolni a kedélyeket:

Ez amellett, hogy nekem nem tetszik (és a melegek tekintélyes részének sem), semmivel sem durvább, mint bármelyik körúti legénybúcsús társaság maskarái. Ne essünk azonban abba a hibába, hogy egy szexuális irányultságot a nyilvánosságban képviselt legbizarrabb elemei miatt ítélünk el! Tele van az internet egymást nyilvánosan lehugyozó-szaró férfiakkal és nőkkel, mégsem az alapján határozzuk meg a heteroszexuálisokat!

 Nem értek egyet Vona Gáborral, aki úgy tiltaná be a vonulást, hogy soha életében nem vett rajta részt a kordon innenső oldalán, és a legközelebbi élménye a saját pártmédiájából fakad. Nem értek egyet továbbá azzal sem, hogy a homoszexualitás magánügy. Mindaddig ugyanis, amíg bármilyen szexusú embereket joghátrány sújt, az minden olyan ember közügye is, aki hisz a jogállamban. Bár hiszek abban, hogy a szexualitás mellé intimitást kell rendelnünk, kikívánkozik a négy fal közül amíg nem élhetnek bélyeg nélkül, nem házasodhatnak és nem fogadhatnak örökbe gyereket. Én sem az utcán baszok, de ha nem engednék, hogy elvegyem azt, akivel otthon igen, kivonulnék az utcára!

„Gyereket? Ezek? Na, azért a lófasznak is van vége!”

Bevallom, én ezt értem a legkevésbé. Valaki azt hiszi, hogy a csúúúnya buzik heteroszexuálisok elől rabolják el a gyerekeket? Ugyan.

Állami gondozásból adoptálják őket, amiről jól tudjuk, hogy nem gyerekeknek, de talán még kutyáknak sem biztosít megfelelő mentálhigiénés körülményeket a normális fejlődéshez. Intézet, farkastörvények, gyerekeket leszaró, molesztáló és megalázó dolgozók, akik terrorban tartják őket, és gyakran még a hangyafasznyi juttatásaikat is einstandolják tőlük.
Az örökbefogadásnak hosszú, bürokratikus és szigorúan felügyelt menete van, ami sokakat ki is rostál. A nem alkalmas homoszexuálisokat ugyanúgy szűrné, ahogy a nem alkalmas hetorszexuálisokat. Azt gondolom, hogy egy megfelelő anyagi körülmények között élő értelmiségi meleg pár sokkal inkább nevel tudatosan a társadalom számára is hasznos, szerető körülmények kött fejlődő gyermeket, mint a börtönszerű intézetek. Nem, a gyerek nem lesz nagyobb eséllyel buzi, és nem kell félni attól, hogy olyasmit lát, ami majd traumatizálja. A Te szüleid sem előtted kúrtak, és ha a gyerek véletlenül „benyit”, az fiatal korban nem traumatikusabb, mintha heteroszexuálisokat látna. Csak utána beszélni kell róla. Mint ahogy erről a témáról is.

Nem kérem, hogy mindenkinek változzon meg a világlátása internetes cikkek függvényében (hiába is tenném)! Arra kérem azonban valamennyi olvasómat, hogy mielőtt instant indulatokkal kezdené szidni a máshogy gondolkodókat vagy érzőket (tartozzon bárhová is), legalább próbálja előbb megismerni őket, mert az árnyaltabb képen többet látunk! Dicsértessék!

A kocsmai versengés egyik legfontosabb versenyszáma mindig is a ki-tud-meginni-minél-gyorsabban-egy-sört volt. Számos technika létezik, az egyikben egyszerűen rátapasztjuk a szánkat, és minél nagyobbakat kortyolva gyakorlatilag magunkba szívjuk a folyadékot. A másik az, mikor kiakasztjuk a garatunkat, és hát...az eredmény magáért beszél:

Tisztelet a hölgynek, képzeld, hogy mikre lenne még képes...Dicsértessék!

Nemrégiben a szívem is félrevert pár ütemet, mert a hírfolyamom olyasvalamit dobott fel, amit sosem szerettem volna látni: Almási Kitti csatlakozott Szabó Péter motivációs tréner stábjához "egy-két projekt" erejére.

Nagyon régi követője vagyok Szabó Péternek és Dr. Almási Kittinek, azonban teljesen különböző okokból. Míg Szabó Pétert, a mentálhigiéné egyik legnagyobb sarlatánját és hazai közellenségét szemmel tartom és figyelem, hogy következetes kritikusa maradjak, addig Almási Kitti klinikai pszichológust a legőszintébb csodálattal követem. Bevallom, ez a nő ez egyik kedvenc pszichológus előadóim egyike: összpontosul benne a klinikum szakértelme, a terápiás tapasztalat, a humor, illetve a hajlandóság, hogy leszálljon a katedráról, és közérthetően, de tudományos igényességgel beszéljen olyan nagyon fontos dolgokról, mint a kötődési stílusok szerepe a kapcsolatokban, önmagunk elfogadása, a szexusunk megélése és a szorongásainkkal történő szembenézés.

Szabó Pétert lassan senkinek nem kell bemutatnom: ő az, aki a vállalati pszichopátia és a nárcizmus mantráit futószalagon gyártja azoknak az ostobáknak, akik nyálcsorgatva vágynak a népszerűségére és a vagyonára. „Mindig túl korai, hogy feladd!”; „Ne feledd, attól, hogy valakinek baja van veled, az csak az ő baja” – tolja az önfókuszú, egocentrikus boldogtalanság zálogait kontextus nélkül a közbeszéd terébe. Nézzük, mit is jelentenek ezek a mondatok!

„Mindig túl korai, hogy feladd!”

Ezzel a motivációs bullshittel nem csak az a probléma, hogy egyaránt adható a berlini waffen-SS utolsó csepp vérüket is Hitlerért áldozó gyermekkatonái és vállalati középvezetők szájába, hanem az, hogy nem igaz. Nem mindig korai, hogy feladd. Vannak dolgok, amiket kurvára fel kell adni. Néha be kell ismernünk, hogy nem vagyunk mindenhatóak, és a tevékenységtől, amit csinálunk (legyen az rossz vállalkozás vagy káros szokás) nem leszünk jobb emberek, csak fáradtabbak, elhasználtabbak és gyengébbek (mert sajnos az a hazugság sem igaz, hogy ami nem öl meg, az erősít). Ilyenkor így vagy úgy, de legalább részben fel kell adnunk, amit csinálunk és segítséget kérnünk másoktól, mert valamit nyilván elbasztunk (ez Péter mantrái szerint szintén rossz dolog, amennyiben mások véleménye kritikus – szerinte ugyanis nem szabad foglalkozni a kritikával, mert az akadályoz a célunk elérésében).

„Ne feledd, attól, hogy valakinek baja van veled, az csak az Ő baja!”

Ez a mondat a nárcizmusnak az a velőállománya, ami semmilyen értelmezésben nem állja meg a helyét, de úgy a legkevésbé, ahogy Szabó Péter értette: ha valakinek baja van veled, az nem csak az ő baja. Egészséges (egyénre szabott) dózisban persze mindenkinek szüksége van a „leszarom” pirulára, hiszen ha minden fikázást valós kritikaként értelmeznénk, akkor rövidtávon kapnánk idegösszeroppanást, és valóban nem jutnánk soha egyről a kettőre. Azonban ebből nem következik, hogy amit csinálunk, az szükségszerűen jó, és ha valakinek mégis baja van ezzel, azzal nem kell foglalkozni, hiszen az az ő baja és nem a tiéd. Ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, épp csak annyi empátia szükségeltetik, ami már elég ahhoz, hogy ki ne mondjuk ezt a mondatot soha.

Most olvassuk el ugyanezt a mondatot úgy, hogy a hangsúly máshol van: "Ne feledd, attól, hogy valakinek baja van veled, az csak az ő baja!"

A mondat még így sem igaz. Vannak helyzetek ugyanis, amikor olyannak van baja velünk, akitől függünk. Vajon lehet-e ezt mondani az alkalmazottnak, akit a főnöke rendre megaláz? Vajon lehet-e ezzel a mondattal nyugtatni egy gyereket, akit az erősebb osztálytársa bántalmaz? Szabad-e ilyen módon semmibe venni azt, hogy ez a baj nem csak a piszkálódóé, hanem az áldozaté is? - azt gondolom, nem. Ezt a mondatot bármilyen szövegkörnyezetbe ágyazom, egyetlen embernek sem adható tanácsként, aki azt várja, hogy a tanácsom élhetőbbé tegye az életét.

A fenti mondatok nem kiragadott példák, Szabó Péter facebook-ja ugyanis tömegével árasztja az ilyen, és ehhez hasonló motivációs bonbonba töltött élethazugság-mérgeket. Ő a lelki tanácsadás legnagyobb szélhámosa, munkásságában Oravecz Nóra mémjei fajtalankodnak Gyurcsok István tévés gyógyító kuruzslásával. Meggyőző, de hazug féligazságok ezek. Olyan egópumpák, akár a kokain: pillanatnyi erőt adnak, függőséget okoznak, nem vezetnek tartós boldogsághoz és lelki békéhez, viszont a hatásuk hamar elmúlik és mindig kell egy következő adag.

Szabó Péter erre azt mondaná, hogy az irigységem álruhát öltött elismerés. Csak azért kritizálom, mert én is szeretnék olyan sikeres és imádott lenni, mint ő. Ez azért is állja meg a helyét, mert engem a kutya sem követ, míg őt népes rajongótábor öleli körül, és míg ő pénzben úszkál, én a küszöböt rágom hónap végén. Módszeresen próbálok arccal is a nyilvánosság elé lépni, hiszen vágyom a rajongásra, csak nem sikerül, mert nem bízom eléggé magamban. Keserű, irigy ember vagyok, akit elszomorít mások sikere, és titokban én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Ezért fikázom. Csakhogy ezen mondatok egyike sem igaz.
Ideje még a nárcizmus önámító rózsaködén keresztül is észrevennie, hogy a kritika és a fikázás között tartalmi és érdemi különbség van. Míg a fikázás céltalan, mélység nélküli és kontraproduktív pótcselekvés, az irigység kétdimenziós projekciója, a valós kritikának nagyon is van célja. Változást szeretnék elérni vele, mert amit kritizálok, az hat a környezetemre, és szöges ellentétben áll a világnézetemmel. Bár Szabó Péter nárcizmusa szerintem nem változtatható, a közvélemény hozzá fűződő viszonya ellenben igen.

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mit keres Szabó Péter mellett egy olyan (nélküle is sikeres) géniusz, mint Almási Kitti. Igaz, hogy Kittinek voltak olyan gondolatmenetei, amik hasonló következtetésekre futottak ki mint Szabó Péter egyik-másik instant életbölcsessége, de ő sosem ilyen csupaszon tolta őket az arcunkba. Nem tartott soha olyan, piramishálózatra építő cégek eladástechnikai térningjeihez hasonlatos, zenés-színes-szagos motivációs agymosást, mint Szabó Péter. Ellenkezőleg! Nagyon komoly gondolatisággal és szakmai érvekkel segített odatalálni ezekhez a gondolatokhoz. Ez óriási különbség, és a Szabó Péterhez még csak nem is viszonyítható zsenialitása is ebben rejlik.

Abban reménykedem, hogy Kitti nem a nárcisztikus sármőr bűvkörébe került, és Szabó Péter megnyerő modora nem tudta a szakember mögötti embert megmérgezni. Abban egészen biztos vagyok, hogy Szabó Péter nem önkritika gyanánt fordult szakmai segítségért a munkáját illetően, de talán a vele kapcsolatban gyakran felmerülő bírálatok alapján kockázatelemzést végzett, és belátta, szüksége van rá, hogy a jövőben élét vehesse az egyre nehezebben vitatható, és brandjére is egyre veszélyesebb véleményeknek. Bízom benne, hogy Kitti célja Szabó Péter munkásságának meghackelése, hogy az szakmaibb és kevésbé kártékony legyen.

Ha mégis kiderülne, hogy Szabó Péternek úgy sikerült manipulálnia, mint a médiakörnyezetében mindenkit, úgy biztosíthatom, amikor (és nem ha) ezt észreveszi és belátja, nem fogok károgni, hogy „émmegmontam”, viszont segíteni fogok neki, amiben csak tudok. Attól, hogy valaki kiváló pszichológus, még ember is egyben, és nem immúnis a nárcisztikusok hihetetlenül meggyőző kommunikációs trükkjeire.

Kedves Kitti!

Közted és Szabó Péter között oldhatatlan ideológiai ellentét feszül: míg Te azt tanítod, hogy a siker és az önbizalom a lelki egyensúly egyik körülménye, Péter szerint a siker ősoka az önbizalom. Utóbbi nem csak hazugság, hanem a tanításaid szöges ellentézise is.

Kérlek, csináld meg a lehetetlent: hass valahogy Szabó Péterre, de közben ne Szabó Pétereződj be, és a pszichológus szakmát se kend vele össze! Lépj a színpadára, de ne vezesd fel őt soha arra a pódiumra, amire Te már Vekerdy Tamással és Müller Péterrel együtt is álltál! Tisztában vagyok vele, hogy most vészcsengőnek kevés vagyok, de amint úgy érzed, hogy kihasználnak, legyek én a nagy piros gomb, amit lenyomsz, és ami akkor is ott van neked, ha most haragszol ezért a levélért (vagy válaszra sem méltatod). Ha lenyomod, én úgy szántom be ezt a sarlatánt is, ahogy anno Oravecz Nórát vagy rövidesen Marozsák Szabolcsot fogom. Érvekkel, nyilvánosan, közérthetően és maradandóan.

Maradok irántad tisztelettel:

Tibi atya

Tegnapi bejegyzésemre Szabó Péter az alábbi levéllel válaszolt:

„Kedves P. D. (avagy Tibi atya)!
Igazán megtisztelő, hogy írtál rólam, köszönöm.
Az már kevésbé, hogy ez a néhány sor rágalmaktól, hazugságoktól, és féligazságoktól hemzseg.
Éppen ezért szeretnélek felkérni egy nyilvános beszélgetésre, ahol ezeket tudjuk tisztázni.
Én mint eddig, továbbra is adom az arcom minden egyes lépésemhez, gondolatomhoz.
Remélem számíthatok rá, hogy Te is ezt teszed.
Mivel én eddig sem bántottam meg senkit, és nem is kritizáltam, most sem ez a célom, hanem az, hogy nyíltan, személyesen, egymással szemben, vállalva az arcunkat, a véleményünket kiálljunk, és egyzetessük a nézeteinket!

Üdvözlettel,
Szabó Péter”

(A képet és a poszt szövegét azért mertem megosztani, mert bár tudom, hogy sokan lecsekkoljátok majd ministránsom nevét, tényleg nem kerültök hozzám közelebb, ráadásul beleegyezett, mert a nevéhez az égvilágon semmi egyéb nyilvánosságot érintő dolog nem köthető, tehát az teljesen érdektelen.)

Péter!

Ministránsom sorait közvetítem most feléd, akit alávaló módon az én posztomért tettél közszemlére, holott azért minden szempontból - legyen az morális vagy jogi - egyedül én felelek:

„Szabó elkövetett velem kapcsolatban egy óriási hibát: azt állította, hogy én vagyok Tibi atya. Ez azonban nem igaz. Sosem volt, és sosem lesz. Még csak az oldal alapítója vagy adminja sem vagyok. Mindig hű ministránsa voltam az atyának, mindig az is maradok, de a személyem nem azonos vele. Hang vagyok a fejében, és hosszas viták után érv a szájában. De nem vagyok ő. Mikor jelentkeztem hozzá évekkel ezelőtt, ugyanaz a senki voltam, aki most vagyok, és aki maradni akarok. Az atya oldalára sem az én személyes véleményem kerül ki. Csak abban az esetben van így, ha az atya ministránsai azzal maradéktalanul egyetértenek. Egyéb esetben mindig a szerkesztőség elé tárja, ahol többséggel elfogadva, alaposan megvitatva (és ha kell konszenzus alapján átalakítva) azt, kirakja. Vagy így kerül ki, vagy sehogy.”

P. D., akit ezek után Ministráns-D-ként fogok emlegetni, nem azonos tehát a személyemmel. Ministránsaim azért kerülik hozzám hasonlóan személyükkel a nyilvánosságot, mert nem számít a nevünk és az arcunk: az érveink, a véleményünk, a suttyóságunk és az attitűdünk így is ugyanolyanok, nem vágyunk személyes rajongottságra, és nem óhajtunk abban a blikkes bulvárvilágban gyökeret ereszteni, amiből Te előburjánzottál. Személyes karriert sem akarunk építeni.
Péter, a hírportálok, akik közül nem egynek a tyúkszemére léptem az évek során (kb. az összesnek). Szerinted miért nem írták meg, ki állhat Tibi atya mögött miközben a legtöbbnek személyesen is adtam már interjút? Nos, két okból:

1) Tudják, hogy azonnal beperelném őket, mivel sem én, sem ministránsaim nem vagyunk közszereplők.
2) Nincs valós hírértéke, mert érdektelen és szart se befolyásol a személyük velem kapcsolatban.

Mivel az ismeretlenségben maradni és lemondani a személyes karrierépítgetésről annak minden előnyével és hátrányával együtt éppen annyira szent jogunk, mint egy írónak álnéven publikálni, nem fogom tűrni, hogy közszemlére tedd őket. Még akkor sem, ha az alapvető jogok olyan földi hívságok, amit neked, a büntetett előéletű egymondatos élethazugságok messiásának szerinted nem kell betartanod.

Ministráns-D-nek ezúttal mégis a szerkesztőség teljes egyetértésében engedtem meg, hogy kiálljon ellened egy nyilvános vitára. Természetesen nem ott és nem úgy, ahogy Te szeretnéd. Szó sem lehet arról, hogy egy színes-szagos-hangeffektes, kereskedelmi televízió-kompatibilis műsorban tegyétek ezt meg, ahol a legkisebb esélyed is adatik az önfétisű sztárongásra, és amire viszont ministránsom egyáltalán nem vágyik.
Hogy létrejöhessen az objektív, tényekhez rigorózusan tapadó diskurzus az ámításaid ellenében, Ministráns-D beperel téged. Először is azért, mert a beleegyezése nélkül széles nyilvánosságra hoztad a kilétét, másodszor azért, mert azt állítod, hogy ő én, amit nem tudsz bizonyítani (míg én az ellenkezőjét könnyűszerrel), harmadszor pedig azért, mert azt állítod, hogy megrágalmazott téged. Ha lettek volna rágalmak a cikkemben, akkor sem ő tette volna, ráadásul álláspontom szerint nem voltak. A szubjektív véleményünk volt benne a sarlatánságodat illetően, és néhány mondatod, amit bármikor hivatkozhatunk, hogy valóban elhagyták a szádat. Éppen ezért az a véleményem, hogy maga az állítás a rágalom, hogy ministránsom vagy én megrágalmaztunk téged.

Nem csináltam még ilyet, de Ministráns-D beszédét a tárgyalásról az arca kitakarásával élőben streamelem majd. Ugye, mennyivel jobb, mint egy tévéműsor, ahol szabadon lehet hazudozni? Itt nincs csúsztatás, nincs plasztikusan gyúrható életbölcsesség, ami annyira szabadon értelmezhető, hogy bármikor kibújhatunk mögüle. Nincs motivációs élettörténet, amit elnagyolva, konkrétumoktól mentesen, hol így, hol úgy adunk elő. Nincs bevágott zene, nincs fényshow, nincs kibaszott betáncolás és nincs taps. Nyers tények csapnak össze a nyers tényekkel. Ministráns-D és én ugyanis minden mondatunkért felelősséget vállalunk. Akarod vagy nem, te is így teszel majd.

Ne aggódj, az igazságszolgáltatás számodra - velünk ellentétben - jól ismert terep! Bár az életed (kitalált vagy valós) magánjellegű részleteit nem átallod a szélesebb közönség elé tárni, erről nagy a hallgatás. Hallottuk már azt is, hogyan és miért akartál (állítólag) öngyilkos lenni, azt azonban a médiában soha, pontosan miért is ültél. Elképzelhető, hogy a hajléktalanból lett milliomos nimbusza alábbhagyna, ha kiderülne, hogy nem két kifli volt az oka, hanem fehér gallérban elkövetett bűncselekmény?
Mire végzek a nyilvánosságban betöltött szereped felszámolásával, igyekszem kideríteni ezt is (kivéve, ha tényleg nem gazdasági bűncselekményért, hanem egyéb bűnökért ültél, hiszen abban az esetben ha ez nem képezi a mostani élethazugságod anyagi fedezetét, mindenkit megillet a tiszta lap, és ettől még akkor sem fosztanálak meg, ha egyébként minden másért élesen bírállak).

Korábban az igazságszolgáltatás már bebizonyította, hogy az igazság győzedelmeskedhet feletted, és ministránsaimmal teljes intellektusunkat latba vetjük majd azért, hogy ezúttal se legyen ez másképp. Ja, Péter, és mindeközben egy percig se feledd a mantrát, ami szerinted mindenre megoldás: mindig csak pozitívan! Mosolyogj! Dicsértessék!

Legújabb fizetett hirdetésként közzétett videójában Szabó Péter kínosan magyarázkodik miután passzív-agresszív módon mosolyogva és pozitívan sértette meg egy ministránsom személyiségi jogait. Videójában azt állítja, hogy Kennedy elnöktől a következőt tanulta: az emberek 20-60-20 arányban feloszthatóak. A felső 20 a pozitív és nyitott, a középső 60 a neutrális, az alsó 20 pedig a negatív, elzárkózó csoportot jelenti.

(nem hibáztatok senkit, aki nem nézi végig, mert bicskanyitogatóan szégyentelen)

Szabó retorikájában a felső 20 a legjobb, aki mindenre mindig nyitott, az alsó 20 az, akihez ő nem is szól, és a 60 a „befolyásolható” (őt idézem, noha más forrásokban erre a „neutrális” vagy a közömbös” szót használják), akiért szerinte érdemes küzdeni. Ugyan fogalmam sincs, hogy a politika és a célzott marketing alapú eladástechnika világán kívül bárhol létezik-e hasonlóan megbélyegző besorolás, de nem ez a legnagyobb probléma.

A probléma az, hogy a 20-60-20 elve valójában abból a szempontból osztja fel a populációt, hogy ki mennyire tűri jól az új dolgokat. Tehát újdonságra alkalmazott kockázatkezelési stratégiák szempontjából. Bár Szabónál nem jelenik meg ez a gondolatmenet, van, hogy a pozitív 20 százalék szívja meg a legeslegjobban, hiszen nem csak hogy ő az, aki minden szart kritika nélkül vásárol (mert nyitott az eladó üzenetére), de ő az is, aki könnyebben elhisz bármit. Ők vásároltak először Questor-értékpapírokat, ők a kedvezményes kamatozású deviza hitelkonstrukciók „boldog” tulajdonosai, és a felrobbanó, szénné égő okostelefonok is az ő arcuk tesztjén buktak el. A piac változásainak és váratlan eseményeinek a leginkább kiszolgáltatott ez a csoport, mert jellemzően nem gondolkodnak sokat döntéshozatal előtt.
A másik véglet, akit Szabó hanyagol, szintén előnytelen kockázatkezelési stratégiát alkalmaz, mert bár biztonságos, de a biztonságért minden lehetőség kihagyásával kell fizetnie, hiszen túl sokat gondolkodik. Azt azért hozzáteszem, hogy valaki, akit saját bevallása szerint egyedül az foglalkoztat, hogy jobbá tegye a világot, nem hanyagolhatja őket, hiszen a világ jobbá tételéből nem szokás piaci, befektetett munka/megtérülés alapon kiszorítani bárkit. Legalábbis azok nem csinálják, akikben az empátia csak nüansznyival is meghaladja a profitszerzés mohóságát.

A harmadik és legnagyobb csoport, a 60%, aki hol így, hol úgy dönt (az alávaló MLM-ügynök életszemléletét osztva Szabó Péter szerint azok tartoznak ide, akik még nem ismerik őt).
Szerintem ehhez a legnagyobb csoporthoz érdemes legtöbbször tartozni, és nem csak azért, mert evolúciós kockázati szempontból a nagyszámú csoportban kisebb az egyénre vetített kárelszenvendési valószínűség mértéke, hanem azért, mert aki ide tartozik, az egészséges kritikai szemlélettel bír, mégsem utasít el kapásból mindent. Így lehetséges, hogy amikor élete befektetésére lehetősége adódik, akkor helyesen a pozitív elbírálás mellett dönt, míg ha Szabó Péter félig (se mindig) igaz, káros egymondatosaival találkozik, akkor az életminőség javulása felé vezető (ebben az esetben) elutasító választ adja.

A tanulság tehát az, hogy ne politikusok kampánystratégiai kijelentései, cégek piacelemző szempontjai és motivációs előadók (vagy tudom is én milyen felelősségkerülő módon határozza meg magát ma egy sarlatán) beskatulyázása alapján próbáljuk a számukra legmegfelelőbb kategóriába beágyazni magunkat.

Szabó a videó többi részében többek közt arról panaszkodik, hogy nagyon sokan félreértik.

A nárcisztikus személyiségzavar soha nem engedett annyi önkritikát, hogy azt mondassa hordozójával: „nem értek veled egyet, de lehet, hogy igazad van”. Meg sem hagyja a lehetőségét annak, hogy téved: vele kapcsolatban mindig csak mások tévednek (ahogy a negatív következményekért is ők a felelősök). A nárcisztikussal vitatkozni is teljesen felesleges, mert kiváló manipulátor, zsigerből beszél úgy, hogy a kijelentései mögül bármikor ki tudjon hátrálni: azok plasztikusak, sokféleképpen értelmezhetőek, és ha (szerinte) félreérted őket, akkor – bármily meglepő – az egyedül a te (rossz szándékból vagy negatív szemléletből fakadó) hibád.
A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőket egyáltalán nem könnyű felismerni. A szenvedés persze ebben az esetben színtiszta eufemizmus, hiszen korántsem szenvednek ettől ők annyira, mint a környezetük, amit ők baromira élveznek, mert csak ennek a tükrében ragyog fel az ő igazi – isteninek hitt – fényük.

Szeretik, ha mások szenvednek? Akkor úgy működnek, mint a pszichopaták?

Bizonyos szempontból igen, mégsem teljesen. Nem mutatnak sokkal több empátiát és szociális érzékenységet (kivéve nyilvánosság előtt, ha ebből valamilyen könyvelhető haszon vagy közmegítélésben kifejezhető többletérték származik). A nárcisztikus viszont nem feltétlenül hisz a közvetlen kínzásban. Ő az olyan helyzetekben hisz, ahol szerepe szerint ő lehet az ember felett álló Isten, a hajléktalanból lett mogul, akinek az élete minden földi körülmény ellenére, mások számára irreálisan tökéletes. Hibátlan üzletember, férj és apa. A gyerek zongorázik, az asszonynak negyven felett sincsenek ráncai, a zakó vasalt, a drága óra számlapja pedig a kamera felé csillog. A nárcisztikus imádja a látványt, a pompát, aminek ő kell, hogy a középpontjában álljon. Nem csak a közepe ő, hanem az eredője és a végső értelme is.
Mindig teljesen egyedül jut el oda, ahol van, narratívája szerint a legmélyebbről a legmagasabbra. Teljesítményét emberfelettinek mutatja be minden téren, miközben mindennél többre tartott megítélését ilyen álszerény, passzív-agresszív és frusztráló módon növeli: „én sem vagyok Isten, csak ember. Nekem sikerült, neked miért nem?”

Hogyan ismerhetünk fel a környezetünkben egy nárcisztikust?

Nehezen, mert kurva jól élnek vissza a személyiségzavarukkal. Kitűnő sármőrök, hamar az ujjuk köré csavarnak, és beléjük szeretni sem nehéz. Szavaik elhitetik veled a perc törtrésze alatt, hogy Te vagy a világon a legfontosabb, a legegyedibb és a legszebb. Jutalomközpontunk szóbeli ingerlésével  párhuzamosan a tetteik azonban egész mást mondanak.

A rózsaszín köd éppen ezért kurva nehezen szakad fel körülöttük, viszont idővel a nagyon kellemes, taktikusan adagolt bókfalatkák mellé irtózatos szorongás párosul. Valahogy mindig az az érzésed a társaságában, hogy ő hozzád képest olyan okos, olyan sikeres, sosem kételkedik magában, és mivel kiválóan épít maga körül olyan világot, melynek abszolút vonatkoztatási pontja ő maga, óhatatlanul az az érzésed támad, hogy Te ehhez képest sehol sem vagy. Ezen csak ront, amikor erre még rádob egy lapáttal: „nahát, biztosan Te is képes lennél erre, ha egy kicsit keményebben küzdenél!” – ettől a mondattól még ugyan soha senki nem tanulta meg, hogyan is kell azt, viszont nincs ember, aki ne érezné magát szarul tőle. Így gyötrik környezetüket a nárcisztikusok önnön gyönyörükkel.

Mit tehetek, ha felismertem, hogy nárcisztikussal állok bármiféle kapcsolatban?

Egy dolgot: menekülj. Azonnal. Meg ne próbáld gyengéden megérteni vagy megváltoztatni, mert ezek az emberek – a pszichopatákhoz és a machiavellistákhoz hasonlóan - nem változnak. Szakemberek gyakran nem is egyszerű áldozatokként beszélnek a nárcisztikusoktól megmenekült szenvedőkről, hanem egyenesen túlélőkként. Okkal.
A nárcizmus pszichoanalitikus megközelítésben úgy alakul ki, hogy korai gyerekkorban szarok a körülményeink: nem kapunk elég figyelmet és szeretetet (abúzust és lebaszást viszont annál gyakrabban), ezért visszavonulunk ahhoz az egyetlen emberhez, akitől megkaphatjuk: önmagunkhoz. Ez később nem egészséges önszeretetté, hanem kóros önimádattá, egyfajta groteszk, önmagából induló és önmagába torkolló feltétlen szerelemmé korcsosul. A végtelen kört pedig nem lehet megtörni, mert aki megalkotta, az ezután már sosem vágyik jobban semmi másra, mint magára.
Oscar Wilde szerint az önmagunkkal kötött szerelem korai gyermekkorban alakul ki, de élethosszig tart.

Szabó Pétert személyében alkalmatlannak tartom a motivációra, hiszen ha valakit motiválni akarok, akkor – dr. Zacher Gábor szavaival élve – azt érdemes megmutatni neki, hova teheti a következő lépésnél a lábát, majd ha megtett öt lépést, akkor megbeszélni vele a következő ötöt, és így tovább, amíg önállóan járni nem tud.
Szabó ezzel szemben az Olümposzról beszél lefelé villából és luxusautóból olyanoknak, akik mély gödör fenekén ülnek áruházi hitellel, sokezer lépésre tőle. Isteni kinyilatkoztatásait fanfár és táncoslányok követik.
Szintén Zacher doktor úr szavaival élve, ha egy öngyilkost próbálnék ezekkel a bölcsességekkel eltántorítani az ugrástól (ahogyan Szabó állítólag saját magával tette), biztosan ugrana, mert ez a távoli jóllét (igen, két „l”-lel) számára a távolságot, és nem jóllétet jelenti.

(a közönség katatóniás eufóriájához elengedhetetlen a hipnotikusan kápráztató látványvilág)

(Szabó Péter ezzel az idézettel oszt bókostyát követői közt. Akár az úrvacsorának, ennek is az a lényege, hogy követői részesülhessenek az isteni lényegben. A szabót vallók így válhatnak eggyé messiásukkal, magával Szabó Péterrel. Hiszen ők az ő hősei!)

A közönséges szemfényvesztő videójában azt veti még kritikusai szemére, hogy mindig egy mondatot emelnek ki, amit kontextus nélkül értelmeznek. Máshogy nehéz is volna, hiszen Szabó videóiban a mondatok között nagyon laza az összefüggés, azok nem egymás következményei, vagy egymásból vont következtetések. Legtöbb esetben egyik nagyon erős érzelmi töltetű mondat követi a másikat teljesen véletlenszerűen, és nem számít, hogy az egymáshoz viszonyított kapcsolatuk alig definiálható. Így nem, vagy csak alig jön létre szövegkörnyezet, melynek tükrében értelmezhetőek az egyes mondatok. Szigorúan filmekből kivágott részletekkel és lelkesítő zenével tálalva.
Mégis azt mondom, legyen meg az akarata! Legközelebb egy egész videót fogok kielemezni, mert szerintem is érdekes témája egy külön cikknek.

Azt állítja továbbá, hogy kétféle kritika létezik: építő és az a fajta romboló, amit nem kell magunkra venni. Ezt betudhatjuk annak, hogy kóros önimádatában nem feltételezi, hogy a kritika, ami a brandjének és önnön káprázatos magának romboló, az másoknak építő. El sem hiszi (hogy is hinné?), hogy nem mindenki működik úgy, ahogy ő, és vannak, akik nem szarják le azokat sem, akik (a logikus érvekre való nyitottság tekintetében) az elzárkózó 20%-ot képezik, és esetleg a követőtáborába tévednek. Ahhoz, hogy legalább elhiggye, kéne az a csepp empátia, de miért is várnánk el ilyesmit nárcisztikusoktól?

Azt is megjegyzi, hogy ő mindenhez az arcát adja (korábban tőlem is ezt követelte). Megint csak annyit tudok mondani, hogy nem várom, hogy megértse, valaki nem akar híres lenni. A problémám egyébként nem az Szabó Péterrel, hogy ő adja az arcát a tévés szerepléseihez, hanem az, hogy mást sem ad hozzá. Ezért tartok feleslegesnek minden olyan vitát, ami nem a bíróságon zajlik, ahol a kimondott szavakat tényekkel alá kell támasztani, nem csak obligát közönségi tapssal és nevetőgéppel.

Péter!

Ebben a videódban ismét összevissza hantázol! Azt állítod, hogy azért nem nevezed meg, melyik multinál dolgoztál, mert nem szeretnéd rossz hírbe hozni őket, hogy hajléktalanként és büntetett előéletűként vettek fel (bár a kronológiai sorrend sosem egyértelmű az előadásból). Most komolyan azt várod, hogy bárki bedől annak, hogy létezik az a multi, aki egy ilyen holywood-i sikersztorira utólag nem két kézzel döngetné a mellét? Ennyire hülyének nézed a követőidet, Péter?
Elhangzik még a szádból, hogy autólopásért ültél, de visszavitted a kocsit. Noha nem derül ki, hogy ez pontosan mikor történt, Magyarországon ebben az esetben nagyon sokáig nem valósult meg a lopás tényállása, hiszen nem történt eltulajdonítás (ma nem ennyire megengedő a jogszabály, úgyhogy senki ne kezdjen el rám hivatkozva kocsikat elkötni részegen, hogy majd reggel visszaviszi, mert ugyanúgy hengerfejesre kúrják érte a seggét a jardon). De ugye nem akarod beszopatni a követőidet, hogy ezért úgy kaptál letöltendőt, hogy semmi más nem volt a kontódon? Mit titkolsz ennyire rettegve, Péter?

Ne aggódj, legjobb ministránsaim már nyomoznak utánad, és ki fog derülni (természetesen nem lépek, amíg bizonyító erejű dokumentum nincs a kezemben, és egyáltalán nem, ha piti törvénysértést követtél el, hiszen a tiszta laphoz jogod van).
Amennyiben gazdasági bűncselekményért ítéltek el, nem csak beperellek ismét a hazugságokért, de egyenesen helyreigazítási pert indítok. Minden posztod után, amiben valótlant állítasz.

Ha a megérzésem nem csal, és kiderül, hogy az élethazugságod fedezete nem a pozitív gondolkodás, hanem a múltban elkövetett fehérgalléros bűncselekmények, amiket így akarsz tisztára mosni, akkor ez azt jelenti, Péter, hogy a helyreigazítási pereket követően ugyanott és ugyanannyiszor kell majd a törvény szigorával felügyelt igazszágot leírnod. Veled fogom leiratni a saját Facebook-oldaladra, hogy hazudtál. Ez pedig azért is lesz történelmi pillanat, mert először és utoljára akkor fogom megosztani én is a posztodat. Minden létező oldalon, amit kezelek, és erre fogom kérni az összes nagyobb oldalt is, akivel jó kapcsolatban állok. Addig is ízlelgesd a saját motivációs sallangjaidat, mert egyvalamit garantálok: szükséged lesz rájuk. Dicsértessék!

Puzsér Róbert először azzal a posztjával verte ki a biztosítékot Mérő Veránál, a „Nem tehetsz róla, tehetsz ellene” blog szerkesztőjénél, amiben a százezredik lájkolóját egy koncentrációs tábor utolsó transzportjához hasonlította. Később azzal folytatódott az ellentét, hogy Puzsér arról írt, mennyire visszás, hogy a munkások füttyögését a feministák (akik az írás szerint azok a nők, akik után nem füttyögnek) nem empatikus megközelítéssel próbálják felszámolni (neveléssel és oktatással), hogy a problémát a gyökerénél oldják meg, hanem tiltással, suttyónak bélyegzéssel és a nők utáni füttyögés kriminalizálásával. A Kettős Mérce blog erre frappánsan leírta, hol vannak a gondolatmenet buktatói.
A „vita” jelenleg ott tart, hogy Mérő Vera néhány értelmiségi elvtársa egyetértésével kiátkozta Puzsért a humánum és az értelmiség köréből, mire Puzsér gyűlöletportálnak bélyegezte a „nem tehetsz róla, tehetsz ellene” blogot. Mivel egyiket sem tartom megalapozott álláspontnak, szeretnék megosztani pár gondolatot a kialakult helyzetről.

Puzsér Róbert legalább annyira kritikára sarkalló jelenség, mint amennyire ő kritizál maga körül lényegében mindent. Kurva sok tárgyi faszságot beszél: szerinte ’56 Pozsgay után szabadon lehet bármilyen olvasatban népfelkelés, az archaikus férfi és nő szerepe leírható Marssal és Vénusszal, illetve napi egy korsó sör vagy pohár bor már alkoholizmus. A legkevésbé sem érdeklik a tények: az, hogy a népfelkelés a nemesi felkelés demokratikus jogutódja, és semmi köze ahhoz, hogy a nép felkel a hatalom ellen. Az, hogy már az antik kultúrák is több női és férfi szerepet  különböztettek meg az istenek között. Az, hogy nem Mars korát éljük, hiszen korunk eszményképei már rég nem Napoleonok, Zsukovok és Guderianok, hanem Jupiterszerű menedzserek, mint Elon Musk, Steve Jobs vagy Bill Gates. Az sem, hogy a WHO-nak létezik az a meghatározása, hogy ki számít alkoholistának és ki nagyivónak (a napi egy korsó sör fogyasztója valószínűleg az utóbbinak sem).

Kiragadott, de korántsem egyedi példák ezek Puzsér retorikájából. Vitatkozni sem nagyon lehet vele, ugyanis Puzsér – állítása ellenére – semennyire nem nyitott arra a közlési tranzakcióra, amit vitának neveznek. Puzsér szerint a vitának nem szükségszerű következménye az egyetértés (eddig egyetértünk), mert az már akkor is megvalósul, ha a két álláspont érvei maradéktalanul megjelennek egymással szemben (ebben már nem). Szerintem egyáltalán nem beszélhetünk vitáról, ha az érvek ugyan megjelennek maradéktalanul, de semmilyen módon nem lépnek reakcióba egymással. Ha így lenne, akkor a Parlamentben is vita folyna, hiszen egy helyen és időben hangzanak el különböző álláspontok.

Puzsérnál valami nagyon hasonló történik, mint a parlamentben: kifejtenek neki egy szakmailag megalapozott, tényekhez ragaszkodó álláspontot, amit hasonló mélységű ellenérvek hiányában egyszerű retorikai allűrökkel ignorál. Belenget egy etikai tételmondatot, ami mellett lecövekel, majd véletlenül sem szakmai vagy logikai, sokkal inkább a továbbiakban is retorikai erődítményt húz köré. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy a vitapartnere klinikai pszichológus vagy emberjogi aktivista, Puzsér célja nem a logikus ellenérvelés, hanem a vitapartner dominálása. Hiába próbálod neki elmagyarázni, hogy a pszichoaktív narkotikumok legalizálásának vannak egyéb nagyon fontos szempontjai is, mint az emberjogi megközelítés, hiába küzdesz azzal a nyilvánvaló faszsággal, hogy a THC nem rosszabb vagy jobb, mint az alkohol, csupán eltérő a hatásmechanizmusa, ezekkel ugyanis érdemben nem képes vitatkozni, ezért retorikai sánc mögül tüzel. Tudatosan gátolja az érvek közti kötést az előnyösebb vitapozíció védelmében.

Még azt is megideologizálta, hogy ő nem szeret letapadni a nyers adatoknál (ezt egyfajta eminenciának tekinti), hanem azokon átívelve, a szélesebb kép jelenségeit szereti elemezni. Úgy tesz, mintha a kettő egymással ellentétben álló dolog volna, nem pedig egymás támaszai. Hogy Puzsér analógiájával éljek, a flow, amibe akkor kerül, amikor teátrális szónoklatba kezd, az a mondanivalója élményét szállítja, míg az adatok, a konkrét tényszerűségek, amiken keresztül ez a vélemény a valósághoz tapad(hatna), a mondanivalója érvényét. Nagyon sokszor fordul elő, hogy egy-egy ilyen apróságon taknyol el egy teljesen jónak hangzó gondolatmenete, amiről csak akkor vesszük észre, hogy mekkora baromságot hallottunk, ha a tények ismeretében tényleg alaposan végiggondoljuk, amit hallottunk. Így lesz Puzsér élménye sokszor érvénytelen.

Nem szeretem továbbá, amikor Puzsér egy kis epizodikus Atkinson-háttértudás, és néhány év pszichológiai (és talán pszichiátriai) kezelés után bejelentkezik a terapeuta szerepére, és vulgárpszichologizálásba kezd. A legritkább esetekben mond olyan dolgokat, amiket a tudomány jóváhagy, de azokat legalább jó határozottan (például a gyermekkori szexuális abúzust illetően). Ez a fajta felületes igénytelenség társítva azzal, hogy szinte soha nem ismeri be, ha a logikus érvek próbája kétvállra fekteti az álláspontját, egy olyan szellemi osztály sajátja, amit Puzsér mélyen megvet: az internettrolloké. Határozottan és indulatosan szarnak a tényekre, jó hangosak, és soha nem fogják elismerni a logika és a tudomány primátusát a meggyőződésük felett, mert van egy fogyaszthatóbb, intuitívan magukévá tett, és legfeljebb retorikai szempontból értékelhető beidegződésük, ami a rögeszméjük.

Öt bekezdésnyi negatív Puzsér kritika után mégis azt gondolom, hogy óriási hiba kiírni őt Mérő Vera (meg persze Vágó Gábor és Papp-Réka Kinga) részéről az értelmiség és a humánum köréből.

Először is Puzsér szarkasztikus posztja (ami a kifejezési eszközként használt maró gúny miatt egyáltalán nem áll meg az irónia határainál) szerintem teljesen a helyén van. Lehet, hogy Oscar Wilde még azt mondta, hogy a szarkazmus a humor legalantasabb eszköze, azonban Oscar Wilde sosem élt globális fogyasztói társadalomban. Annak épp az a lényege, hogy a rengeteg jelentéktelenül beömlő ingerrel túlfeszítsenek minket, hogy fáradt, kiégett és katatón állapotot idézzenek elő, amiben a valós érzelmeket kiváltó ingerek már el sem jutnak az észlelési küszöbig.

Az a fajta szarkasztikus fekete humor, amit a South Park, a Family Guy, a Charlie Hebdo, vagy jelen esetben Puzsér Róbert képvisel, éppen ezt számolja fel: szarkazmussal kapcsolnak össze olyan dolgokat, amiknek látszólag semmi közük egymáshoz, ennek ellenére azon az abszurd lencsén keresztül, ami a szarkazmuson kívül mással nem hívható életre, nagyon is van. Például a Facebooknak egy lágerhez. Fáj-e ez a metafora? Nem vitás, hogy igen. De éppen az a célja, hogy fájdalmat okozzon ott, ahol annak a fájdalomnak nagyon is helye volna, a letompított ingerérzékelés miatt viszont még sincs jelen. A Facebook igenis egy kurva nagy, autoriter diszciplínák szerint szervezett láger, ahol életek milliói vesznek el, amiről mindenki tud, mégis naponta történik. Analóg hasonlat Auschwitz-ra.
Lehet a szalonból köpködni erre, hogy így kegyeletsértő meg úgy etikátlan, de ez a humor egyetlen olyan formája, ami nem farol ki a valóban érzékeny, neuralgikus pontok elől sem, amikre ennél hatékonyabban nem lehet felhívni a figyelmet, és amikhez épp így rendeli azt a fájdalmat, aminek ott helye van.

Másodszor, Puzsér Róbert nem egyet egyszemélyben emelt a magyarországi fősodor köztudati küszöbe fölé azokból az értékekből, amiket Hunter S. Thompson vagy Noam Chomsky adott a világnak. A szabadszájú, kritikus ellenkultúrát, a gonzót (véletlenül sem azt a fajtát, amit a 444 képvisel egyfajta lebutított újságírásként, hanem az eredeti, szubjektív érzékleteken alapuló publicisztikai műfajt), az elitkritikát, a fogyasztói társadalom bírálatát, a médiakritikát, az értelmiség küldetését, miszerint a világ jelenségeit közérthetően kell lefordítani a tömeg számára, a szolidaritást, ami még azoknak is jár, akikkel nem értünk egyet és az elvet, miszerint az elhatárolódás valaminek a diskurzusától ezen eszmék leköpése.

A magyar köztudatnak abba a mélyen megvetett bugyrába küldte Hajdú Pétert, ahová való. Ezzel nem csak Hajdú Pétert, mint embert helyezte új megvilágításba, de a mögötte álló, érzelmeket nyomorpréssel sajtoló médiagépezetet is, miközben ezzel a szólásszabadság mögé erőnek erejével tett hozzá néhány csipetnyi valós normatartalmat. Tette ezt úgy, hogy kanapébölcselkedők ezrei magyarázták neki minden bejegyzés alatt, hogy ehelyett mit kéne és hogyan.
Az eltompított tömeghez képest meglehetősen érzékeny receptorai vannak, amik észlelik azokat a normálisnak tűnő abnormalitásokat, amin a tömeg nap mint nap lép át. Nem állítom, hogy szerintem mindig helyesen jeleznek a vészlámpái, de harcol a közöny ellen, és minden energiájával azért küzd, hogy az értelmiség ne azt vallja magáénak, hogy „aki ennyire hülye, az meg is érdemli”.

Bevallom, nekem is jobb érzés kritizálni (ahogy szerintem ő sem tenné másképp velem), ezért nem sorolom tovább az érdemeit, de a lényeg, hogy vannak, és kurvára nem elhanyagolhatóak. Abszolúte nem volt jogos kiírni az értelmiség köréből, csak mert néha olyan túlkapásokba esik, amik afölé az ordenáré nívó fölé basszák a suttyóságmétert, ami alatt sokan létezni sem vagyunk képesek (élükön velem). Akkor sem, ha ez egyébként Mérő Verát bassza fel a végletekig.

Mérő Vera blogja, a „Nem tehetsz róla, tehetsz ellene” egyáltalán nem gyűlöletportál (ahogy Puzsér állítja), csak mert néhány poszt erejéig valóban goebbelsi posztok születtek Puzsérról. Bár finoman szólva nem értek egyet a legtöbb poszttal, amit az oldal megoszt, el kell ismerni, az alapkoncepció a helyén van. Ügyes médiahackeken keresztül cáfolja a rendőrség évekkel ezelőtti gusztustalan nemi erőszak mantráját, miszerint „tehetsz róla, tehetsz ellene”. Ez az áldozathibáztató tételmondat egyébként a mai napig tematizálja a közvéleményt (mindaddig, amíg az ezt vallók személyesen nem lesznek érintettek az ügyben, mert akkor lógjon az elkövető), úgyhogy nem is kérdés, hogy a blogra szükség van-e, mert civilizációs minimumokért áll ki.

Mérő (illetve támogatói) és Puzsér vitájában a legrosszabb, hogy ez már nem vita, hanem nyílt szardobálás és személyeskedés. Lehet egymást pszichológushoz rendelni, faszverő majomnak hívni meg "leszarni" a kommentekben, majd utána riposztként leírni, hogy igen, valóban kivertem rád (és ezzel az őszinteséggel tartozom is), lehet vélt vagy valós traumákkal személyeskedni, csak szerintem minden egyes hasonló, a vita elvein gázoló agresszív és passzív-agresszív kijelentéssel közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos ponthoz, ahonnan nincs visszatérés, és távolabb attól, amit egyébként a közéletben mindkét fél képvisel. Ezért pedig kár volna, hiszen két olyan értelmiségi megy le a szemünk láttára kutyába, akikre egyetértésük hiányában is emberi mivoltuk teljében van szükségünk.

Nem szeretném, ha Mérő vagy Puzsér az egyébként tiszteletreméltó munkájával azt legitimálná a közbeszédben, hogy korrekt dolog valakit (csak mert nem értünk vele egyet) lefaszverőzni egy vita hevében vagy ország-világ előtt szétkürtölni a vita ürügyén, hogy valóban kiverjük rá a faszunkat, mert a nyilvános párbeszédnek ez a személyeskedő spórákat eregető penészvirága valahol a kormányzati kommunikáció, a Mónika-show és VV Aurélió között tenyészik.

Kedves Vera és Robi!

Azt gondolom, hogy ezek már abszolúte nem a közvéleményre tartozó, érvalapú diskurzusok, hanem kétoldali egóhadjáratok személyeskedő villongásai. (Azt hiszem) mindketten megvetitek az én kedvenc pszichoaktív narkotikumomat, de mi lenne, ha a további, nyilvánosságot nem érintő személyeskedés helyett arra használnátok, amire való, és töltenétek egy-egy pohárral, hogy mindketten mellé üljetek? Egymás tudatos (és teljesen felesleges) lelkébe gázolás, és az „ő kezdte” fémjelű mutogatás helyett tegyétek azt, ami ezen az elfajult ponton nektek is, és a követőiteknek is a legjobb! Egy asztal, két fröccs, mínusz a nyilvánosság nyomása káprázatos lépés lehet afelé az eszmecsere felé, ami a nyilvánosságba visszatérve újra azon civilizációs útjelzők mentén halad majd, amiben mind a ketten hisztek, és aminek az életeteket szentelitek! Egészségetekre! Dicsértessék!

Mind ismerjük a Tinder nevű társkereső alkalmazást, ahol vígan húzkodhatjuk jobbra, netalántán balra az embereket egyéni gusztusunktól illetve a péniszünk vérteltségétől függően. Lassan 4 évnyi sikálás után már régen kialakult a nagy számok törvénye effektus, így körvonalazódnak bizonyos archetípusok a lányok között. Egy pár (szerintem) patológiás csajfajtát szeretnék most kiemelni a teljesség igénye nélkül.

#1 RÉGI BARÁT

Aha. Tehát nem is ismerjük egymást, de ezzel (vagy ennek még okádékabb "Mizu?" verziójával) indít. Jól baszd meg, kösz, épp szarok! De most komolyan, mit vár az ilyen? Nem vagyok a barátja, a haverja, de még az ismerőse se. Akibe ennyi kreativitás nem szorult, az úgysem érdemel semmit, választ meg főleg nem.

#2 ÉN NEM OLYAN LÁNY VAGYOK

Képzeljük el az adott szituációt: 4 képe van a lánynak. Első: csöcs ki, csücsörítés. Második: Csöcs ki, fenék ki, barátnőkkel pucsítás. Harmadik kép: Csöcs ki, mosdókagylón ülve egy tangában. Negyedik kép: Telibe fotózva a segge. Miután kilegeltetted a szemeid az ingyen softpornón, megnézed a leírást: én komolyat keresek. 
Aha. Oké. Előbb találok komoly kapcsolatot a Tutti Frutti magazin hátsó oldalán lévő telefonos hirdetések között, mint az ilyen csajoknál. A kurva clickbait képek mellé egy ilyen gagyi szöveg kurva gyenge, sőt: senki nem hiszi el. Talán még ő sem.

#3 KETTŐS MÉRCE

A csaj összes képén csak az arca látszik. Talán még a leírásban is ott van, hogy amúgy 80-90 kiló. És akkor odatolja, hogy ő amúgy egy sportos, 185 centinél magasabb, kék szemű srácot keres. Hát heló, mi a fasz van, kérem szépen? Mi ez, ha nem kettős mérce?

#4 IFJ. VAJNA TIMIKE

Körömfotózás a BMW kormányon. Egy Michael Kors / Daniel Klein vagy bármilyen divatóra, amit természetesen meg kell mutatni minden képen. Legegyszerűbb, ha az egyenes, vasalt hajad igazítod fotó közben, mert akkor nem olyan feltűnő. Esetleg egy Aperol spritz szürcsölése valamelyik dubai szálloda medencéjében? Ismerős a csaj, nem?
Persze, futószalagon gyártják őket. Leírásban természetesen annyi olvasható, hogy neki nem a pénz, nem a külsőségek a fontosak. Nem, mi?

#5 MODERN PROSTI

A prostitúció az egyik legősibb mesterség a világon. Talán az ősember korában kezdődött, ahol a legerősebb férfi mellé szegődtek el védelemért és extra élelemért a hölgyek. Azóta komplett iparág lett, ami az emberiséget minden korban végigkíséri. Gurulj végig a Gubacsin vagy az ócsai bekötőúton, sorban állnak az olcsó szolgáltatást és a grátisz nemi betegségeket kínáló éjszakai pillangók. Próbálj végigmenni egy este az Üllőin, a Rákóczin, vagy akár a Kazinczy utcán: zsinórban kapod majd a foghíjról odavetett "köll szex?" felkéréseket. Na de az, hogy ennyire elkényelmesednek, hogy már Tinderen kelletik magukat? Az oké, hogy a telefonunk okos, és a csekkeket is az interneten fizetem be, de egy ilyen ősi szakmát ne gyalázzunk meg, heló!

#6 JAILBAIT

Mikor beregisztrálsz Tinderre, elfogadod, hogy 18 év fölött vagy. És mégis tucatjával vannak azok a csajok, akik '18'-ak, de leírásban ott szerepel, hogy ő amúgy 13/16/17 éves. Jó, értem én hogy kíváncsiság, meg minden, de azért egy Grindr szexpartner kereső alapján indított társkereső alkalmazásba könyörgöm ne regisztráljon már 18 év alatti csaj. Mondjuk legalább kiírják, így megspórolják az ügyvédekre költött összeget. Az ilyen csajoktól jobb távol tartani magad! De kurva távol.

#7 BASZNÉK, DE VAN URAM

Név: Réti Boglárka, Arany Eső vagy bármilyen tetszőleges kamunév. Kép: Csecstől lefele, esetleg egy popsi, de úgy, hogy véletlenül se legyen felismerhető. Leírás: "25-30 éves ápolt urakat keresek kellemes erotikus időtöltésre" és ennek kismillió változata. Vigyázz, mert berántott láncfűrésszel darabol fel, aztán basz meg a seggednél fogva a férje. Mert hogy van neki, az hótziher!

#8 AZ ÜZLETASSZONY

Van ennél lejjebb, hogy a saját bizniszed tolod Tinderen? Nehezen. Bár ez a hölgy legalább Fundamentában utazik, lehetne valami undorító, lehúzós MLM is, kérdezd meg Szabó Pétert, abban utazott éveken át.

#8 +1 STD JÖHET BÁSTYA?

Kommentár nélkül:

Nem állítom, hogy csak ilyen nők vannak fent. Rengeteg emellett a normális is, csak hát ez a műfaj zavarosban halászás.
Reméljük, hogy Te, kedves hölgy olvasó egyik csoportba sem tartozol. Ha igen, akkor az oltás neked szólt!
Hamarosan érkezik a férfiakról szóló változat is, nem ússza meg senki.

Képek: Igazságot Tóth Máténak facebook

Dicsértessék!

Országosan 28 borászat kékfrankos rozéját ellenőrizte a NÉBIH. A 28 bort több szempontból vizsgálták: az összetételét, hogy tartalmaz-e nem megengedett színezőanyagokat és cukrot,  a színét és az illatát is. Végül egy vakkóstolással (ahol a borok számokat kapnak, és a kóstolók nem tudják, kinek a bora van előttük) rangsort állítottak fel, melyben a „Tibi atya – kékfrankos rozé” a hatodik helyen zárt. Ez parádésnak számít, ha figyelembe veszem, hogy általam is tisztelt (és nálam kategóriákkal magasabbra pozicionáló) borászlegendákat sikerült megelőzni: Koch a 12. helyen végzett, Homola 14. lett, míg a Belga számokból is jól ismert Bock és Frittmann a 18. és 22.

Mikor elindítottam a vállalkozásom, a minőségi borfogyasztás ellenkultúráját akartam bevezetni, amiért akkor a borsznob közönség a fejemért kiáltott (a borásztársadalmat is rendesen megosztotta, bár a nagyja támogatta a kezdeményezést, mert a sörfogyasztás visszaszorulásának lehetőségét látták benne – helyesen).

Szerintem Európában az alkohol- és pláne a borfogyasztásnak kétféle kulturális hagyománya van: az egyik Bacchus, a másik Jézus Krisztus kultusza felől érkezett. Míg az első a mértéktelen fogyasztást, a természetes ösztönökbe való visszagravitálást, és a világi gátlások levetkőzését segíti elő, a másik mértékletes fogyasztással a gondolatok szabad és őszinte áramlását, egyfajta megrévülést, ami a saját álarcunk mögötti valót tárja fel. Ez a kétfajta hazugságmentes fogyasztása létezik az alkoholnak.

Nem egy borásszal bonyolódtam komoly vitába amikor azt mondtam, hogy az utóbbi két század borhoz rendelt dzsentrifikált sznobizmusának semmi köze a bor eredeti lényegéhez. A bacchusitól távol áll, mert a bor lényegét nem az általa kiváltott állapotban határozza meg, a krisztusitól szintén, mert azt lelki (vagyis őszinte) szegénység jellemzi, nem pedig kristálypohár, élőzene és sommelier, aki alkalomszerűen olyanokat mond, hogy a bor „részletgazdag”, „ajakbizsergető”, „izgalmasan lendületes” vagy „nyárias illatokkal teli”. A legfőbb bajom az utóbbival, hogy a sznobizmus eleganciájába csomagol egy pszichoaktív narkotikumot, ami elsősorban való tudatmódosításra, és emellett lehet körülménye, hogy egyébként finom is.

A károgóknak itt üzenem, hogy három év után beigazolódni látszik az elméletem: nem a név számít, nem az, hogy milyen a címke, nem a pohár, amiből fogyasztod, hanem maga a bor. Növeli az állítás érvényét, hogy a hatodik hely egy olyan objektív összehasonlításban született, amihez nem társulnak eladói érdekek. Itt nem számít az ismeretség, nem kerülhet jobb helyre valaki csak azért, mert már a nagyapja is elismert borász volt. Ellentétben a versenyekkel, itt nem is a külön arra palackozott terméket vizsgálják, hanem szúrópróbaszerűen választanak a polcokról (ahonnan a fogyasztó is), tovább növelve az eredmény hitelességét.

Nem is kérdés, hogy én nem Hamvas Béla krisztusi vonalát követem, hanem a hitványabb Bacchusét, annyi sznobizmust most mégis megengedek magamnak, hogy Baudelaire-hez nyúljak:

„Rúgjatok be, szakadatlanul.”

Külön ajánlom ezt azoknak a borászoknak, akik eltartják a kisujjukat a pohártól, hogy miután elmentek a „kedves vendégek” a kóstolóról, ők is vedelhessék bögréből a bort, ahogy én nyilvánosan is teszem ezt krisztusi megvilágosultságom hiányában, de mindenképp képmutatás nélkül. Dicsértessék! 

Nemrég született egy felkavaró és kommentháborút kirobbantó cikk a Tindert aljas módon használó, és az internet adta anonimitást kihasználó hölgyekről. A végén megígértem, hogy a másik oldalról is megközelítjük a húspiacként használt alkalmazást, és most a srácokon van a sor. A konklúziót gyorsan le is szögezném, mivel úgyis tudja mindenki: a fiúk semmivel sem jobbak, mint a lányok. Nem biztos, hogy rosszabbak, de ezt mindenki döntse el maga. Nézzük a delikvensek csoportjait:

#1 A RÉGI BARÁT

Sajnos a kreativitás teljes hiánya a hím egyedek szignifikáns hányadában ugyanúgy jelen van itt is, nem hagyhattuk ki ezt a csoportot. A kocsmában legalább az "iszol valamit?" kommersz kérdést eldurrogtathatjuk, de amíg nem ismered az embert, erre nem fog válaszolni semmit a hölgy. Ne égesd magad, tudsz te ennél jobbat! Vagy nem, de akkor meg úgyis mindegy neked.

#2 A GAGYI SZÖVEGGEL INDÍTÓ 

Ő már rájött, hogy a legelső csoportba gáz tartozni, mert nem válaszol neki senki. Végül is ő egy kurva kreatív gyerek, úgyhogy kitalált valamit, bár ebben az esetben elég kontraproduktív a végtermék, azt hiszem. Ez nettó erőlködés, gusztustalanul izzadtságszagú. Inkább tolj egy "A nevem Feri. Tudod milyen Feri?"-t, ennél még az is jobb.

# A TÖKETLEN BALFASZ

Ezt igazából nem is kommentálnám. Legfeljebb ennyit tennék hozzá: haver, a férfitársadalom szégyene vagy.

#4 A KORÁRÓL HAZUDÓ PERVERZ GECI

Az ilyeneket el kell kerülni: jobb esetben csak viszi a telefonod és a pénztárcád, miután ki tudja mit tett veled a randidrog hatása alatt. Rosszabb esetben búcsút inthetsz az egyik vesédnek. Még rosszabb esetben mindkettőnek. Dialízisre járni szar.

#5 A NYILVÁNVALÓ NOTÓRIUS HAZUDOZÓ, AKI HETET-HAVAT ÖSSZEHORD, CSAK HOGY MEGDUGHASSON

Recept: valami fasza clickbait profilkép (kutyás, gyerekes, öltönyös), és puncinedvesítő leírás. A sok Szerelmünk Lapjain nevelkedett baszatlan muff meg alig győzi cserélni a bugyiját az ilyeneket olvasva. A fenti képből már csak annyi hiányzik, hogy amúgy papnövendék a csávó, és kőgazdag, nem? Fele se igaz, bár ha hiszel az ilyen rájengoszlingos tündérmesékben, akkor lehet beleszaladsz, mert "hátha ő tényleg nem hazudik." Akkor így jártál, én azért szóltam!

#6 KONDIBAN FÉLMEZKÓ + NAPSZEMÜVEG

Minden fotón vagy a konditeremben pózol úgy feszítve, hogy mindjárt összeszarja magát, vagy napszemüvegben van. A fenti képen egy haladó szintű hím látható: ő kombinálja a kettőt! Az ilyen emberek rettentően felszínesek, sokat ne is várj tőlük. Ők az 50 kilós egyencsajokra vadásznak (vasalt barna haj, egyen Michael Kors fukszóra, tüdőig húzott picsagatya, fehér adidas superstar, stb.) Ha nem tartozol a fent említett hölgykategóriába, akkor jobban jársz, ha elkerülöd az ilyen sekélyes szardarabokat. Ha a halmazba meg beleférsz, akkor neked való a srác, szép gyerekeitek lesznek! Bár buták, mint a seggem.

#7 A SUGARDADDY

Oké, felfogtuk. Gazdag vagy, és tinderen keresel magadnak valami ingyen escort csajt! Szép munka, bár erre vannak szolgáltatók, ahol profikat is lehet bérelni. Mondjuk tuti az asszony otthon vár a két gyerekkel, amíg te "üzleti úton" vagy. Az a szomorú igazából, hogy lehet erre találni csajt is, a zsák meg a foltja, tudjuk. De ha már csaj vagy, és úgyis escortkodnál, inkább kérj érte borsos árat, jobban megéri, mint egy séta Zadar belvárosában utószezonban.

#8 AKINEK A NEM AZ NEM FELTÉTLENÜL NEM

Sajnos nem mindenki van intellektuális képességeinek teljes birtokában. Tekintsünk el attól, hogy a fent készült kép nem Tinderen készült. Rengeteg csávó érzi azt, hogy egy szaros match feljogosítja arra, hogy meg is szerezzen mindenáron. Aki kétnaponta rád ír, mikor válaszra sem méltattad, valószínűleg egy pszichopata. Az OPNI-ban lenne a helye, nem a telefon előtt. Messzire kerüld el őket, a másodiknál mehet is a szétválás, ha jót akarsz magadnak.

#8+1 A SIMA PARASZT

Ezt csak így itt hagyom. Az ilyeneken nevetni kell egy jót, majd szétválni. Bónuszpontért esetleg egy kontraoltást is megengedhetsz magadnak, aztán lőj róla egy képet, és küldd be nekünk!

Summa Summarum: az 1-es személyi számmal kezdődő egyedek között is ugyanúgy megvannak a suttyók, a hazudozók, a pénzéhesek, és azok, akik bármit megtennének, hogy bekerüljenek a lányok bugyijába. Azt hiszem, hogy a beteg világ, és a felelősség nélküli internetezés lehetőségének toxikus egyvelege tette ezt velünk. 
Muszáj azonban hangsúlyoznom, hogy nem mindenki esik bele a fent említett csoportokba, a kivételeknek mint mindig, most is jár a tisztelet. Ha pedig magadra ismertél, akkor gondolkodj el, és fosd össze magad mondjuk egy bankban, miközben várakozol.

Képek: Igazságot Tóth Máténak facebook

Dicsértessék!

A nyolcadik és a kilencedik kerületi csendrendelet után Belső-Erzsébetvárosban is hasonlóért tüntetnek a kerület – döntően szép korú – lakói. A Nemzetgazdasági Minisztérium mai számítása szerint ez 6,6 milliárdos kiesést okozna az államkasszának. A becslés valószínűleg közel sincs a valósághoz (jelentősen alulmúlja), hiszen a hetedik kerület kisvállalkozásai egyáltalán nem biztos, hogy oda is vannak bejelentve, illetve csak a bulinegyed közvetlen bevételével számol, azzal nem, hogy a turisták jó része máshol is költekezik.

A média is felkapta azt a párszáz nyuggert, akiknek ez nem tetszik. Az érveik a következőek:

1)     Ők előbb voltak itt, mint a turisták, menjenek el a turisták!

2)     Belső-Erzsébetváros korábban sokkal élhetőbb és biztonságosabb volt!

3)     Nem tudnak aludni az utcán hangoskodóktól, hugyoznak az utcákon!

4)     A környéken megszaporodtak a dealerek és a kurvák!

Nézzük szépen, sorjában:

1) Ők előbb voltak itt, mint a turisták, menjenek el a turisták!

Budapest belvárosi kerületeinek valamennyi kis- és középvállalkozása a Vizoviczki-birodalom bukása utáni bulinegyednek, és az ebből fakadóan ugrásszerűen fellendülő turizmusnak köszönheti saját fellendülését is. Való igaz, hogy a lakók korábban ott voltak, de meg szabad-e ölni emiatt egy olyan szektort, ami magától, állami segítség nélkül jött létre, és az összes többi (kézműves) termelői és szolgáltatói szektor húzóágazata? Etikus kizárólag pár száz ember érdekét figyelembe venni, amikor az tízezrekével közvetlenül és közvetetten az egész nemzetével áll szemben?
Azok, akik szerint igen, gondolkodjanak el azon is, hogy a sok tízezer magyar egyetemista, akiknek nem anyuci és apuci állja a tanulásuk és a megélhetésük cechjét, hol fog dolgozni, ha ez megszűnik!
Munkalehetőségei miatt ez a negyed most az, ami a vidékről Pestre költöző fiatalság egyik utolsó elválasztórétege a hazai munkavállalás és aközött, hogy inkább kimenjenek a picsába Londonba, itt hagyva ezt a nyuggerek igényeit leső szemétdombot.

2) Belső-Erzsébetváros korábban sokkal élhetőbb és biztonságosabb volt!  

Ez nettó hazugság. A Nyugat generációi is a hetedik kerületben csaptak görbe estéket, de már Petőfiék is gyakran verették a város belső kerületeiben. Ezt követően is a hetedik, a nyolcadik és az ötödik kerület maradtak az éjszakai élet központjai művészklubokkal, kocsmákkal és mulatókkal. Amikor „bezzeg régen” Mari néni még mosható pelenkába fosott, ez a negyed már akkor sem volt csendes. Mint ahogy a belváros sehol a világon nem az, és nem is volt soha. Ezért hívják belvárosnak.

Mielőtt a bulinegyed megjelent, a hetedik kerület belső része is sokkal veszélyesebb hely volt. Ministránsom a Kertész utcába járt általános iskolába, ahova a kerületi őslakos gyerekek késsel jártak, ahol a nyolcévesek már láncdohányosok voltak, ahol a tanárok rettegésben éltek (nem csak a szülőktől, a diákoktól is), és ahol már akkor is történt savtámadás (igen, iskolás gyerekek ellen, amiért nem volt tüntetés). Amióta a kocsmák üzletileg érdekeltek abban, hogy ne legyenek balhék a környékükön, sokkal biztonságosabb a kerület, noha nagyobb (és a hetven szavas szókincsű magyar nyelvtudás mellett angolul is kommunikálni és intézkedni képes) rendőri jelenlétre valóban szükség volna.

A jelenlegi legnagyobb veszélyt a rengeteg turistában lehetőséget látó, a kerület pereméről bekalandozó szintén őslakos magánvállalkozók jelentik, akik valóban sütőpor-kokaint árulnak, és (sokszor fiatalkorú) lányokat futtatnak. Ez azonban a kerületben kocsmát üzemeltetőknek ugyanúgy nem érdeke, mint a lakóknak, és egyedül a hatóságoknak van lehetőségük tenni ellene (bár időről időre minden nagyobb hely előtt elvernek egy-egy dealert a portások, mert velük van a legtöbb probléma, és sajnos az emberi szóból nem értenek. Valamiért – ki érti, miért – ilyenkor nem szaladnak a rendőrhöz).

Nem igaz azonban az a jobbikos hazugság sem, hogy a vendéglátósok azért lövöldöznek gázpisztollyal a dealerekre, mert azok nem tiszta kokaint, hanem porcukrot árulnak. Sokkal inkább azért vesznek gázpisztolyt, mert a rendőrség cinikusan szarik rájuk, miközben a dealerek zavarják a vendégeket, beléjük kötnek, kirabolják őket. Éppen a vendéglátósok biztonsági személyzete az egyetlen dolog, ami féken tartja azokat a lumpen törvényszegőket, akik már bőven a bulinegyed előtt is a környéken rontották a közbiztonságot.

3) Nem tudnak aludni az utcán hangoskodóktól, hugyoznak az utcákon!    

Egyre erősebb benyomásom, hogy Belső-Erzsébetváros lakói nem nem tudnak aludni, nem szeretnek. Az ingatlanjaik ugyanis éppen emiatt a negyed miatt kiadhatók sokkal fizetőképesebb külföldi piac felé, ami az értékükön is megmutatkozik: csaknem háromszorosát érik az egykor értéktelen, fénytelen és a város forgalma miatt is zajos lyuknak számító ingatlanok (amik belmagasságuk miatt hatalmas rezsivel járnak). Most az utolsó szuterén is annyiért adható ki (vagy el), amennyiből vígan elköltözhetnének bármelyik csendes zöldövezetbe vagy Külső- Erzsébetvárosba (ahol az áhított bulinegyed előtti aranyidőknek megfelelően nem partyturisták hugyoznak az utcán, hanem csövesek szarnak). Nem tudom elfogadni azt a magyarázatot, hogy ez idős korban megterhelő: feljelentgetni, tüntetni, basztatni a vendégeket és polgári mozgalmakat szervezni egy olyan szektor ellen, amiben az egész nemzet érdekelt, nem megterhelő. Akkor ötszáz méterrel kijjebb költözni miért az? Patológiás esete ez annak, amikor a buszon tolakodni, lökdösni, banyatankkal pogózni még simán futja az energiájukból, hogy aztán mikor az ülőhely mellől félrelökdöstek mindenkit, előjöhessen egy évszázad fáradtsága és szemrehányóan nyöszörögni kezdjenek.
Valóban, sokan pisálnak az utcán (szarni a blahás csövesek szoktak bejárni). Ezért is kéne azért harcolni inkább, hogy az egykor működő nyilvános WC-ket üzembe helyezzék, és újabbakat telepítsenek a meglévőkhöz. Csak azért, mert a sok turista problémákat vet fel, még nem elűzni kell őket, hanem megoldani a problémákat. Vajon eljön egyszer az az idő, mikor ez a gondolkodás megfogan a szélesebb tömegek fejében? Szeretném, ha a problémáinkra nem mindig a kibaszott nosztalgiában dagonyázás lenne a kizárólagos válasz ("amíg ez nem vót nem is vót annyi probléma"), mert ez a mentalitás a fejlődés legerősebb gátja.

A befolyó hat és félmilliárdból, ami valójában jóval több, telnie kéne erre is. Már csak azért is, mert erre bulinegyed nélkül is nagy szüksége lenne mindazoknak, akik nem szeretnek reggel a Blahán az iskolába tartó gyerekeikkel összeszart csöveseket nyilvánosan rejszolni látni ("ne nézz oda, a bácsi csak vakaródzik!").

4) A környéken megszaporodtak a dealerek és a kurvák!

A sütőpor-dealereket és pláne striciket (ezek többnyire ugyanazok, családi munkamegosztás van) hetente kéne bevinni az őrsre, és kegyetlenül elagyalni, amit akkor kéne megismételni legközelebb, amikor máshol is feltűnnek. El kell fogadni, hogy ebben a kultúrában semmilyen polgári norma nem érvényesül. Itt a nők a tulajdontárgynál is kevesebbet jelentenek (mert azok elromlanak, míg a nőt csak el kell zavarni az orvoshoz vagy az STD-ambulanciára, és akkor „újra üzemképes lesz” – bár utóbbi is csak a „kulturáltabb” stricikre jellemző). Nem megyek most bele a pszichológiai részletekbe, de nem felelőssé tehetőek ezért a nők (prostituált áldozatok) sem, akiket gyakran már tizennyolc éves koruk előtt kényszerítenek arra, hogy mosdatlan partyturisták faszát szopják kapualjakban. Nincs választás, az alternatíva ugyanolyan verés (és a pénz és kotonok alapján standolt baszókvóta nem teljesítése is), mint amilyet a stricik érdemelnének a jardon ezért. És nem, a kurvák többsége nem élvezi.

 Vajon eljutunk egyszer odáig, hogy ha a fejlődés problémákat vet fel, akkor a problémák és nem a fejlődés ellen harcolunk? Nem az volna a legelső lépés a fiatalabb generációk elvándorlásának megakadályozásában, hogy ezt a tételt az általános mentalitás sarokköveként betonozzuk a közgondolkodásba? A belvárosi militáns nyuggerszekta mindkét kérdésre felelt már. A válaszuk: nem.

Ha nem is személyes tapasztalat alapján, de legalább képeken és szóbeszédekből mindenkinek ismerős lehet a fenti lány szituációja. Elmegy békésen bulizni a csajokkal, majd pár órán belül megmegy, mint a löszfal, utána azt sem tudja, hol van. A képlet egyszerű, de vajon tényleg?

A randidrogoknak számos fajtája ismert, nagy részüket ki sem lehet utólag mutatni a szervezetből, és már roppant kis adagban hatásosak. Hallottunk nem egy pletykát, hogy srácokra is vadásznak mondjuk külvárosi gyrosszószba rejtett ginával, hogy utána egy kapualjban kizsebeljék az illetőt. A csajokat is mindig riogatják, hogy ennyi meg annyi nőt kábítottak már el, illetve létesítettek vele erőszakos közösülést magatehetetlen állapotban.

Rengeteg oktatóvideó készült, hogy mire érdemes figyelni. Hogy ne fogadjunk el ismeretlenektől italt. Hogy csak előttünk felbontott piákat vegyünk át a pultosoktól. Hogy egy pillanatra se hagyjuk szem elől veszni a poharunkat. Fejlettebb országokban kifejlesztettek olyan indikátorokat, amik kimutatják a leggyakoribb randidrogokat, így az esetlegesen táncolás közben otthagyott italunkat mondjuk leellenőrizhetjük vele. Mondanom sem kell, hogy bőven nem tartunk még itt Magyarországon.

Igazából a címbe idézőjel kellett volna, azt hiszem. Az évek tapasztalata egy kicsit mást mondat a józan ésszel. Egyszerűen túl sokan dobálóznak a "beletettek valamit az italomba" kifejezéssel. Igen, bele. Méghozzá etil-alkoholt. 
Mikor tűző napon látja az ember, hogy tinédzser lányok úgy isszák egymás után tekilát, mintha nem lenne holnap, akkor gondolkodóba esik. Nyilván egyszerűbb azt mondani másnap mondjuk otthon, hogy valaki bedrogozott minket, mint azt, hogy kánikulában félájultra ittam magam a csajokkal, mert az olyan kurva menő.
Az etanol az idegsejtek közti kapcsolatok megzavarásával retrográd amnéziát is okozhat, ami azt jelenti, hogy sokkal több minden esik ki (akár egészen a piálás kezdetéig), mert a rövidtávú emlékképek rögzülése is károsodott.

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nincsenek olyanok, akik tényleg vadásznak az ártatlan fiatalokra (fiúkra és lányokra egyaránt) anyagi vagy szexuális célból, ámde koránt sem annyi közülük a klasszikus értelemben vett bedrogozás, mint ahány az elmondások alapján kéne, hogy legyen.
De, ha egy görbe este után megvan mindened, otthon ébredtél, és semmi nem történt veled, akkor nem biztos, hogy egyből célszerű a buli közben bedrogozott áldozat szerepében tetszelegni.

Tanulság: nem feltétlenül muszáj kontrollvesztésig inni, hogy azt se tudd merre van arccal. Nyáron meg különösen oda kell figyelni a megfelelő folyadékbevitelre (itt az alkoholmentes kísérőkre gondolok), és a rövidezéssel pedig tényleg csínján kell bánni.

Vigyázzatok magatokra, és ne kiáltsatok farkast minden pénteken.
Dicsértessék!

1. Keressünk egy embert. Ne legyen se túl nagy, se túl kicsi, hanem olyan jó közepes. Menjünk hozzá közel, és nézzük meg hogy pinája van -e. (Csak hogy ne érjen minket meglepetés.) Vigyázat! Egy hátracelluxozott fasz is hasonlít a pinára! Mindenképp húzogassuk meg egy kicsit, nehogy egy ilyen olcsó trükkel csaljon minket az ágyába egy homoszexuális szatír!

2. Elegyedjünk beszédbe vele, és ha úgy látjuk hogy akar velünk baszni, akkor mondjuk meg neki hogy mi is meg akarjuk baszni. Ezt onnan tudhatjuk ha például a nemiszervünket simogatja vagy harapdálja, vagy ha mondja. Ha a partner nem ad egyértelmű jeleket, akkor kérdezzünk rá. Ha rosszallóan néz, küldjük el a kurva anyjába és menjünk haza maszturbálni.

3. Menjünk fel a partner lakására. Menjünk el pisálni, nehogy a baszás alatt jöjjön ránk a vizelés. Ha ráérünk, szarjunk is egyet. Tele gyomorral nem esik jól a szex, ezért meg is hánytathatjuk magunkat, biztos ami biztos.

4. Gyorsan vegyük le a ruháját és a sajátunkat is. Siessünk nehogy lekókadjon a faszunk. Ha látjuk hogy kezd lanyhulni, húzogassuk meg egy kicsit, de vigyázzunk, nehogy véletlenül kiverjük! A legbiztosabb ha csak a makkunkat pöckölgetjük. Ha úgy érezzük hogy nem tudunk gátat szabni az ejakulációnak, folyassuk a szőnyegbe, majd talpunkkal egyenletesen oszlassuk el benne.

5. Nézzük meg nincs -e herpeszes fertőzés, vagy szarkómás seb a szexpartnerünk testén. Nem árt a gombát sem átvizsgálni, és kérdezzünk is rá a biztonság kedvéért. Utána adjunk partnerünknek egy bonbonmeggyet, hogy ne öljük meg teljesen a romantikát.

6. Fogdossuk meg a pinát, csapkodjuk meg a tenyerünkkel. Ha nem fáj neki, akkor megbaszhatjuk nyugodtan. Vigyázzunk, az AIDS-t ezzel a módszerrel nem lehet kiszűrni.

7. Dugjuk bele a pinába a faszunkat. Vigyázzunk, nehogy a hugycsőbe dugjuk! Ha megtaláljuk a jó lukat, egy reccsenést fogunk hallani, amit pinafingnak hívnak. Ez a végtelenül undorító dolog ne riasszon el minket, innentől kezdve válik ugyanis a baszás egy kimondottan kellemes élménnyé.

8. Kezdjünk el baszni.

9. Basszunk még 5 percig.

10. Ha elélveztünk, vegyük ki a faszunkat és csapkodjuk meg vele a nő arcát. (Nagyon szeretik!) A kicsöpögő ondót a partner hajába kenhetjük. Felöltözés után ne felejtsük el felhúzni a sliccünket, nehogy kiröhögjenek minket az utcán!

A nyolcadik és a kilencedik kerületi csendrendelet után Belső-Erzsébetvárosban is hasonlóért tüntetnek a kerület – döntően szép korú – lakói. A Nemzetgazdasági Minisztérium mai számítása szerint ez 6,6 milliárdos kiesést okozna az államkasszának. A becslés valószínűleg közel sincs a valósághoz (jelentősen alulmúlja), hiszen a hetedik kerület kisvállalkozásai egyáltalán nem biztos, hogy oda is vannak bejelentve, illetve csak a bulinegyed közvetlen bevételével számol, azzal nem, hogy a turisták jó része máshol is költekezik.

A média is felkapta azt a párszáz nyuggert, akiknek ez nem tetszik. Az érveik a következőek:

1)     Ők előbb voltak itt, mint a turisták, menjenek el a turisták!

2)     Belső-Erzsébetváros korábban sokkal élhetőbb és biztonságosabb volt!

3)     Nem tudnak aludni az utcán hangoskodóktól, hugyoznak az utcákon!

4)     A környéken megszaporodtak a dealerek és a kurvák!

Nézzük szépen, sorjában:

1) Ők előbb voltak itt, mint a turisták, menjenek el a turisták!

Budapest belvárosi kerületeinek valamennyi kis- és középvállalkozása a Vizoviczki-birodalom bukása utáni bulinegyednek, és az ebből fakadóan ugrásszerűen fellendülő turizmusnak köszönheti saját fellendülését is. Való igaz, hogy a lakók korábban ott voltak, de meg szabad-e ölni emiatt egy olyan szektort, ami magától, állami segítség nélkül jött létre, és az összes többi (kézműves) termelői és szolgáltatói szektor húzóágazata? Etikus kizárólag pár száz ember érdekét figyelembe venni, amikor az tízezrekével közvetlenül és közvetetten az egész nemzetével áll szemben?
Azok, akik szerint igen, gondolkodjanak el azon is, hogy a sok tízezer magyar egyetemista, akiknek nem anyuci és apuci állja a tanulásuk és a megélhetésük cechjét, hol fog dolgozni, ha ez megszűnik!
Munkalehetőségei miatt ez a negyed most az, ami a vidékről Pestre költöző fiatalság egyik utolsó elválasztórétege a hazai munkavállalás és aközött, hogy inkább kimenjenek a picsába Londonba, itt hagyva ezt a nyuggerek igényeit leső szemétdombot.

2) Belső-Erzsébetváros korábban sokkal élhetőbb és biztonságosabb volt!  

Ez nettó hazugság. A Nyugat generációi is a hetedik kerületben csaptak görbe estéket, de már Petőfiék is gyakran verették a város belső kerületeiben. Ezt követően is a hetedik, a nyolcadik és az ötödik kerület maradtak az éjszakai élet központjai művészklubokkal, kocsmákkal és mulatókkal. Amikor „bezzeg régen” Mari néni még mosható pelenkába fosott, ez a negyed már akkor sem volt csendes. Mint ahogy a belváros sehol a világon nem az, és nem is volt soha. Ezért hívják belvárosnak.

Mielőtt a bulinegyed megjelent, a hetedik kerület belső része is sokkal veszélyesebb hely volt. Ministránsom a Kertész utcába járt általános iskolába, ahova a kerületi őslakos gyerekek késsel jártak, ahol a nyolcévesek már láncdohányosok voltak, ahol a tanárok rettegésben éltek (nem csak a szülőktől, a diákoktól is), és ahol már akkor is történt savtámadás (igen, iskolás gyerekek ellen, amiért nem volt tüntetés). Amióta a kocsmák üzletileg érdekeltek abban, hogy ne legyenek balhék a környékükön, sokkal biztonságosabb a kerület, noha nagyobb (és a hetven szavas szókincsű magyar nyelvtudás mellett angolul is kommunikálni és intézkedni képes) rendőri jelenlétre valóban szükség volna.

A jelenlegi legnagyobb veszélyt a rengeteg turistában lehetőséget látó, a kerület pereméről bekalandozó szintén őslakos magánvállalkozók jelentik, akik valóban sütőpor-kokaint árulnak, és (sokszor fiatalkorú) lányokat futtatnak. Ez azonban a kerületben kocsmát üzemeltetőknek ugyanúgy nem érdeke, mint a lakóknak, és egyedül a hatóságoknak van lehetőségük tenni ellene (bár időről időre minden nagyobb hely előtt elvernek egy-egy dealert a portások, mert velük van a legtöbb probléma, és sajnos az emberi szóból nem értenek. Valamiért – ki érti, miért – ilyenkor nem szaladnak a rendőrhöz).

Nem igaz azonban az a jobbikos hazugság sem, hogy a vendéglátósok azért lövöldöznek gázpisztollyal a dealerekre, mert azok nem tiszta kokaint, hanem porcukrot árulnak. Sokkal inkább azért vesznek gázpisztolyt, mert a rendőrség cinikusan szarik rájuk, miközben a dealerek zavarják a vendégeket, beléjük kötnek, kirabolják őket. Éppen a vendéglátósok biztonsági személyzete az egyetlen dolog, ami féken tartja azokat a lumpen törvényszegőket, akik már bőven a bulinegyed előtt is a környéken rontották a közbiztonságot.

3) Nem tudnak aludni az utcán hangoskodóktól, hugyoznak az utcákon!    

Egyre erősebb benyomásom, hogy Belső-Erzsébetváros lakói nem nem tudnak aludni, nem szeretnek. Az ingatlanjaik ugyanis éppen emiatt a negyed miatt kiadhatók sokkal fizetőképesebb külföldi piac felé, ami az értékükön is megmutatkozik: csaknem háromszorosát érik az egykor értéktelen, fénytelen és a város forgalma miatt is zajos lyuknak számító ingatlanok (amik belmagasságuk miatt hatalmas rezsivel járnak). Most az utolsó szuterén is annyiért adható ki (vagy el), amennyiből vígan elköltözhetnének bármelyik csendes zöldövezetbe vagy Külső- Erzsébetvárosba (ahol az áhított bulinegyed előtti aranyidőknek megfelelően nem partyturisták hugyoznak az utcán, hanem csövesek szarnak). Nem tudom elfogadni azt a magyarázatot, hogy ez idős korban megterhelő: feljelentgetni, tüntetni, basztatni a vendégeket és polgári mozgalmakat szervezni egy olyan szektor ellen, amiben az egész nemzet érdekelt, nem megterhelő. Akkor ötszáz méterrel kijjebb költözni miért az? Patológiás esete ez annak, amikor a buszon tolakodni, lökdösni, banyatankkal pogózni még simán futja az energiájukból, hogy aztán mikor az ülőhely mellől félrelökdöstek mindenkit, előjöhessen egy évszázad fáradtsága és szemrehányóan nyöszörögni kezdjenek.
Valóban, sokan pisálnak az utcán (szarni a blahás csövesek szoktak bejárni). Ezért is kéne azért harcolni inkább, hogy az egykor működő nyilvános WC-ket üzembe helyezzék, és újabbakat telepítsenek a meglévőkhöz. Csak azért, mert a sok turista problémákat vet fel, még nem elűzni kell őket, hanem megoldani a problémákat. Vajon eljön egyszer az az idő, mikor ez a gondolkodás megfogan a szélesebb tömegek fejében? Szeretném, ha a problémáinkra nem mindig a kibaszott nosztalgiában dagonyázás lenne a kizárólagos válasz ("amíg ez nem vót nem is vót annyi probléma"), mert ez a mentalitás a fejlődés legerősebb gátja.

A befolyó hat és félmilliárdból, ami valójában jóval több, telnie kéne erre is. Már csak azért is, mert erre bulinegyed nélkül is nagy szüksége lenne mindazoknak, akik nem szeretnek reggel a Blahán az iskolába tartó gyerekeikkel összeszart csöveseket nyilvánosan rejszolni látni ("ne nézz oda, a bácsi csak vakaródzik!").

4) A környéken megszaporodtak a dealerek és a kurvák!

A sütőpor-dealereket és pláne striciket (ezek többnyire ugyanazok, családi munkamegosztás van) hetente kéne bevinni az őrsre, és kegyetlenül elagyalni, amit akkor kéne megismételni legközelebb, amikor máshol is feltűnnek. El kell fogadni, hogy ebben a kultúrában semmilyen polgári norma nem érvényesül. Itt a nők a tulajdontárgynál is kevesebbet jelentenek (mert azok elromlanak, míg a nőt csak el kell zavarni az orvoshoz vagy az STD-ambulanciára, és akkor „újra üzemképes lesz” – bár utóbbi is csak a „kulturáltabb” stricikre jellemző). Nem megyek most bele a pszichológiai részletekbe, de nem felelőssé tehetőek ezért a nők (prostituált áldozatok) sem, akiket gyakran már tizennyolc éves koruk előtt kényszerítenek arra, hogy mosdatlan partyturisták faszát szopják kapualjakban. Nincs választás, az alternatíva ugyanolyan verés (és a pénz és kotonok alapján standolt baszókvóta nem teljesítése is), mint amilyet a stricik érdemelnének a jardon ezért. És nem, a kurvák többsége nem élvezi.

 Vajon eljutunk egyszer odáig, hogy ha a fejlődés problémákat vet fel, akkor a problémák és nem a fejlődés ellen harcolunk? Nem az volna a legelső lépés a fiatalabb generációk elvándorlásának megakadályozásában, hogy ezt a tételt az általános mentalitás sarokköveként betonozzuk a közgondolkodásba? A belvárosi militáns nyuggerszekta mindkét kérdésre felelt már. A válaszuk: nem.

Már egy jó ideje bökte a csőröm a jelenség, és most érkezett el az ideje, hogy leírjam a véleményem. Gyorsan leszögezem, hogy a cikk nem az állatvédők ellen szól. Én is szigorítanék,  hogy az állatkínzókat keményebben utolérje a törvény keze, és mondjuk a múltkori macskanyúzás után ne legyenek szabadlábon pár órával.
A cikket nem is elsősorban az állatkínzóknak szentelném, inkább vadászati és állatvédő-kommentelési szempontból közelíteném meg.

Egyszerűen elképesztő olvasni, hogy (erre szakosodott oldalakon) milyen indulatokat, illetve ezeknek hangot adó kommenteket vált ki a felhasználókból egy-egy poszt. Értetlenül állok a jelenség előtt, mikor naponta történnek balesetek, gyilkosságok, egyéb terrortámadások: az mintha a kutyát nem érdekelné.
Bizonyos pszichológiai tendenciákkal mondjuk lehetne magyarázni: az állatok nálunk alsóbbrendű lények, amiknek a háziasított változatait gyakorlatilag a feltétlen szeretettel azonosítjuk. Gyámolatlanok, szeretetet érdemelnek, és szeretetre is szorulnak. Ez még így rendben is van.

Az egyik oldalon látom, hogy feltettek egy fotót (nem szeretném belinkelni) egy kilőtt farkasról, egyből elindul a kaszaegyenesítés! A teljesség igénye nélkül közölnék párat, csak hogy lássuk, hogy amúgy konszolidált kinézetű, jól szituált emberekből mit hoz ki egy ilyen kép:

Egy véletlenül kiválasztott rész a kommentek közül

Azért pár alapvető dolgot érdemes lenne leszögezni a vadgazdálkodásról (csak egy hatodikos szintjén fogalmazva). Az ember térhódításával, az urbanizációval, és az állatok természetes élőhelyének visszaszorulásával a vadászati szervek és a vadgazdálkodások szerepe egyre inkább felértékelődött, és kizárólagossá vált az állatpopulációk megőrzésének szempontjából. Ha táplálékláncban a természetes arányok felborulnak, és elszaporodnak bizonyos fajok, az visszafordíthatatlan károkat okozhat az adott élőhely faunájában. Ezért kell vadászni. Mivel a csúcsragadozók kiszorultak az elmúlt pár száz évben a természetes életterekből, nincs ami ritkítsa például a nagytestű növény- és mindenevőket (őz, szarvas, vaddisznó stb.) 
Az ember lett a csúcsragadozó. A vadászoknak rendkívül fontos szerepe lett az ökoszisztéma fenntartásában: ha tetszik, ha nem.
Szigorúan korlátozva van azonban számukra, hogy évente hány és milyen állatot ejthetnek el. A tagsággal, a trófeával, valamint az állat húsának kilóra való felvásárlásával súlyos pénzekkel támogatják a vadtársaságot, és ezáltal az élettér fenntartását. (Az orvvadászatra nem kívánnék kitérni.)

Ez pedig egy másik rész, de ez a jellemző bármilyen hasonló poszt alatti megnyilvánulásokra sajnos.

Az pedig, hogy 20 éves fiatal lányoknak olyanok képesek elhagyni a billentyűzetét, hogy "remélem a saját gyerekei előtt lövik agyon", nem hiszem, hogy a megoldás lenne. Mióta legitimizálja az erőszakot maga az erőszak, vagy egy nekünk nem tetsző cselekvés? Korábban írtam már erről (ITT), hogy valószínűleg az ilyen megnyilvánulások nem is az adott szituációnak szólnak, csupán a belső frusztrációs és stressz felszínre töréséről van szó.

Summa summarum az állatok kilövéséhez: egyszerűen csak meg kéne érteni, hogy a vadászatnak, mint olyannak elsődleges szerepe a vadállomány megőrzése. Egyidős az emberiséggel, már a nagyapád, és a dédapáid is vadásztak, sőt- ők valószínűleg még sokkal többet. Mondjuk akkor nem is volt facebook, hogy az arcodba tolják ezeket.
De még ezen felül is: tiszteljük már meg egymást annyival, hogy az emberi méltóságunkból nem vetkőzünk ki, nem kívánjuk a másik halálát, se gyötrelmes kínszenvedését. Legyen akár szó egy terrotámadás áldozatairól beszámoló hír, egy állatkínzós, vagy egy vadászos bejegyzés alatti kommentszekcióról.

Kíváncsi vagyok a Te véleményedre is, várom a facebookon kommentben!
Dicsértessék!

Tegnapi cikkem után néhány (azóta tiltott) olvasóm nehezményezte, hogy nyuggerként referálok Belső-Erzsébetváros lakóira. Egyrészt azért, mert szerintük nem minden tiltakozó nyugdíjas-korú, másrészt mert szerintük nem korrekt a nyugdíjasokat így hívni, hiszen nekem is van nagymamám.

A még tiltásra váró funkcionális analfabéták kedvéért következzék egy kis magyarázó segédlet:

A nyuggerségnek semmi köze nincs az életkorhoz, és nem bír azonos jelentéssel a nyugdíjassal. Attól, hogy valaki elérte az öregkort és életjáradékot kap, lehet polgári szellemű, lehet nyitott a mikrokörnyezetén kívüli világra és rendelkezhet némi szolidaritással. Egy nyugger nem. A nyugger kaszt valóban abban a korosztályban született, akik most még vagy már nyugdíjasok, de sajnos azt látom, hogy nem csak ők, hanem a huszon- és tizenéves korosztály egy része is nyuggerré silányul.

A nyugger szarik mindenre és mindenkire: először kell felszállnia, ezért meg sem várja amíg leszállsz, az ülőhelyekhez pogózik, hogy ott vad nyavalygásba kezdjen. A nyugger az, aki az orvosnál bepofátlankodik eléd a kórlapjával, és az orvosnak kell rászólnia, hogy várjon a sorára, de még arra is csak annyit nyög, hogy "jó, csak ezt az egyet beadom". A nyugger az, aki valójában sosem dolgozott, de ő azt hiszi, hogy igen, mert összekeveri a munkát a fizető állással. A nyugger az, aki mindig másokat okol: hibásak a zsidók, a cigányok, a kommunisták, a buzik, a rohadt szomszéd, aki mindig hangosan rakja vissza a zuhanykagylót, az Európai Unió, az emberek, akik olyan hülyék, hogy még tisztelni sem tanulták meg őt, pedig hát ő aztán... Ő ő.
A nyugger az egyedüli, aki nem hibás semmiért: ő arra szavazott, aki rezsicsökkentést meg tizenharmadik havi nyugdíjt ígért, ő tényleg a legjobbat akarta! Igaz, már senkije sincs itt, mert a Bécike „egyem a lelkét, arany nagyfiam” már Angliában neveli az unokáit, akiknek a képei sosem lesznek porosak a kopott Keravill-bútorokon, mert mindig letakarítja. Sajnálja, hogy így alakult, de a világ ilyen, mit lehet tenni! Nem ért ő a politikához, "egyik olyan, mint a másik", amelyik ad egy keveset, abból legalább lapos tévére cserélheti a régi ORION-t, azon már úgyis olyan hangyás volt a Nógrádi György.

Egy nyuggert semmi nem érdekel, aminek a hatását nem érzi azonnal és közvetlenül a bőrén: globális felmelegedés, létminimum alatt tengődők, akikre azok szarnak a leginkább, akik az ő szavazatát vásárolják fel, korrupció, az ország leszakadása és a fiatalok kivándorlása. Ki a faszt érdekel? Neki van nyugdíja, neki ingyen jár minden. Nem kell hálásnak lennie, mert jár.  Ő az ősok és a végső értelem, utána nem lesz és nem is lehet semmi.

Ez nem az a generáció, aki ’56-ot csinálta. Ez az, aki engedte, hogy utána azt csináljanak vele, amit akarnak. Fusimunkáért, háztájiért, Sz.O.T. üdülésért, Trabantért, szilveszteri Hofi Gézáért, karácsonyi banánért, a sorkatonaság elkummantásáért, tanácslakásért. Egy icike-picike apró szeletért, ami a szocializmusban a javak újraosztásából neki jutott. Amíg megkapta, más nem is érdekelte, és a rendszer el is várta tőle, hogy így legyen: „foglalkozz a magad dolgával, abból sosem lehet gond!”. Akkor nem szólnak azért sem, ha a TSz-től azt a kevés építőanyagot - amit úgyis más vinne el - Te viszed ki a telekre.
Telt-múlt az idő, ránk köszöntött a rendszerváltás, és kikerültünk a nagy piacgazdaságba. Volt pénz faszig! Felejtsd el a Balatont! Irány Olaszország! Gorenje hűtő! Levis (lééééévisz) farmer! Videómagnó! Ünnepnapokon McDonalds az egész családdal! Azt a kurva, micsoda királysááág!
Az ekkori fiatal felnőttek már a fusizó szüleiktől tanultak: a lelküket is eladták, hogy előbb jussanak nyugati kocsihoz, mint a szomszédjuk. Hagyták is fentről, hogy feketézzenek érte, addig is csak a saját dolgukkal foglalkoznak (ahogy tanulták), azzal egy percig sem, hogy a teljes állami vagyon azelőtt kerül fillérekért magánkézbe, hogy megpördülne az ujjukon a Wolksvagen kulcsa. Az már nem az ő mikrokörnyezetük. Ők neveltek minket.
Megtanították, hogy ugyanúgy csak a magunk dolgával foglalkozzunk. Ha az osztálytársunkat igazságtalanul szopatják, örüljünk, hogy nem minket, ha lebasz egy sallert a tanár, örüljünk, hogy nem otthon kapjuk a párját! Meg is lett az eredménye: rengetegszer hallom, hogy a most harminc felé forduló korosztály milyen öntudatosan érvel azzal, hogy bezzeg én még nem feljelentettem a tanárt, hanem befogtam a pofámat.

A csicskalelkű, társadalmi összefogást tagadó, cinikusan legyintő, felelősségkerülő biztonsági játszmák, és az önmagunkra fókuszálás kiválóan átöröklődtek szociálisan a fiatalabbakba is, egymást elviselni képtelen nyuggergenerációkat nevelve. Ma a 25 évesek egy része (hál’Istennek sokkal kisebb része) éppen olyan önmaga középpontja felé fordult, tespedő nyugger, mint a 70 évesek. Semmiről nem mond le, szarik mindenkire, és ha lehet, legyen egy kicsit többje, amiért ne kelljen tennie. Az egyik az anyja kanapéján csinálja, a másik önkormányzati lakásban, de a minta ugyanaz, és ugyanazért a generációs hibáért fújnak is egymásra: hogy nem foglalkoznak mással, csak magukkal.

A nyuggerek szerint bármilyen fejlődés rossz, ami kizökkenti őket ebből a katatón tespedésből. A változással járó problémákat meg sem próbálják megoldani, inkább  a változás ellen küzdenek. És itt a probléma. Ezért nem változnak ők sem, ezért ugyanolyanok generációról generációra.

Amikor kiálltam a bulinegyed megőrzése mellett, olyan problémákat vetettem fel, amik engem közvetlenül nem érintenek: hozzám relatíve kevés partyturista jár, Tibi atya neve ugyanis lófaszt se mond egy angol legénybúcsúsnak. Nálam magyar a közönség. Ha van is hányás, nem éli meg a reggelt. A legritkább esetben van bunyó és zaklatás, mert én magam is szorgalmazom (és kamerafelvételekkel segítem) a feljelentést érte, ráadásul az én közönségemnél ez komoly visszatartó erő, mert két nap múlva nem utaznak vissza Bristolba azzal, hogy ami Budapesten történt, az ott is marad. A körutat, ahol a Humbák Művek áll, nem is valószínű, hogy lekapcsolnák, hiszen itt nincsenek szórakozóhelyek, az autósforgalom és a villamosok pedig jóval hangosabbak, mint a kocsmákból kiszűrődő vendégek zaja.
Azért foglalkozom ezzel, mert vannak jelenségek, amik fontosabbak, mint a nyuggermentalitás, miszerint nekem legyen jó, és akkor minden rendben. Mert néhány hangos és agresszív nyugger nem győzedelmeskedhet akkor, amikor több ezer (többnyire egyetemistáknak munkát biztosító) munkahelyet közvetlenül, és ki tudja mennyit (gondoljunk csak a bulinegyed logisztikai hátterére) közvetetten veszélyeztetnek.

Hánynak, szarnak, randalíroznak!

Mi tagadás. De a nyuggerek miért nem azért tüntetnek, hogy ezek ellen együtt, mindannyian lépjünk fel aktívabban? Miért nem intézkedni képes rendőrökért, akik nem pénzbírságra büntetik a brit legénybúcsúsokat (ahogy jelenleg arra sem), hanem bebasszák őket 72 órára chillezni a jardra, ha úgy gondolják, hogy nálunk rázzák a pöcsüket az utcán? Miért nem azért, hogy a rendőrség aktívabban kommunikáljon azokkal a küldőországokkal, akiknek a turistái azt hiszik, itt bármit megtehetnek? Miért nem azért, hogy a kerületi prostik helyzetét kezeljék? Miért nem tüntetnek Wc-kért, miért nem tüntetnek jobb utcatakarításért? - csupa kérdés, amire nincs válasz, mert a nyuggerválasz mindenre ez lesz: "tíccsukbe mer csak beisznak oszt' bebűnöznek!" egyébként is, "amíg ez nem vót, addig probléma se vót!"

A fejlődés mindig problémákat vet fel, és ha a lakók azért tüntetnének, hogy megoldjuk őket közösen, nem pedig azért, hogy felszámoljuk a fejlődést (ami állításukkal ellentétben nem csak részeg turistákat, szart és hányást foglal magába, hanem rengeteg bevételt, ami irgalmatlan közvetlen és közvetett haszonnal jár az államnak is, gasztronómiai fejlődést, kultúrklubokat, élőzenei helyszíneket, vitaesteket és számtalan egyéb közösségi programot), én állnék a leghangosabban az ügyük mögé. Még azt is vállalnám, hogy azokat a helyeket, amik problematikusak, és rendre basznak minden előírásra, nem hajlandóak együttműködni a többi hellyel sem, segítsek nekik a nyilvánosság erejével szétszopatni.

De amíg kizárólag régenjobbvolt, tíccsukbe és szüntessükmeg van szarokmindenkirenekemígyleszalegjobb attitűddel, amíg ez a kibaszott nyuggermentalitás uralkodik, úgy érzem, semmi értelme tárgyalni velük. Dicsértessék!